¡Viva la revolución!

Ezt most olvastam:
http://www.divany.hu/Csalad/csaladom-van-sikerem-nincs

Elolvasva a hozzászólásokat is, rögtön az jutott eszembe, hogy bizony elég könnyű pálcát törni embertársaink felett úgy, hogy nem vagy csak nagyon ritkán vagyunk képesek a másik lelki állapotának teljes átélésére. Kívülről a legtöbb dolog egyszerűbb, egyenesebb és pikk-pakk rásütjük a másikra az önsajnálat bélyegét.
A dolgok azonban korántsem ilyen egyszerűek. Egyrészt mindenki más-más érzelmi háttérrel (jobbára szülőktől örökölt, kapott) rendelkezik, másrészt egy-egy életesemény bárkit képes kifordítani a stabilitásból. Aki egész életében folyamatosan szinten tartja magát, az vagy robot, vagy hazudik, vagy egy szerencsétlen ember. Hiszen lelki mélypontok nélkül nem lennénk képesek értékelni a magasságokat. Ez a kettősség pedig az emberi psziché egyik alapvető mozgatója. Az persze más kérdés, hogy mindebből kifelé mit mutatunk, de ettől még elég elég paraszt dolog egy kitárulkozó írás után hisztisnek, gyengének tartani bárkit is.

Egy másik gondolat pedig konkrétan az írás kapcsán ötlött fel bennem. Néha megkapom a fejemre a "folyton elégedetlenkedő" jelzőt, amit én jobban szeretek inkább lázadóként értelmezni. Valóban kritikus vagyok a körülöttem zajló eseményekkel kapcsolatban (lásd még a többi bejegyzést), és vállalom, hogy bizony sem a saját életem, sem mások cselekedeteit nem tartom tökéletesnek ("Nincs tökéletes ember, csak tökéletes szándék"). Mindig is szerettem szembehelyezkedni a fennálló status quo-val, megvizsgálni a helyzetet egy másik szemszögből, új alternatívákat keresni, olykor kerülőutakon járni vagy éppen kiegyenesíteni a folyamatokat. Ebben várhatóan életem végéig nem lesz változás, hiszen bizonyos szempontból éppen ez hajt előre: fejlődni és fejleszteni.
Ettől válik izgalmassá az élet, ettől kerül bele energia és születnek újabb és újabb kihívások. Megnyugvás persze mindig kell, de a fenti írás szerzőjével szemben, soha nem akarok eljutni abba az állapotba, hogy valamiről azt gondolom majd megoldja az életem (pl: gyerek, állás, kapcsolat stb.). Ilyen ugyanis nincs. Illetve nekem nincs. Küzdés és bukások nélkül nincs felemelkedés. Kritika és lázadás nélkül nincs haladás.
Nem szabad belenyugodni a helyzetünkbe, bezárkózni, éveket várni a dolgok jobbra fordulására. Kiabáljunk, szitkozódjunk, verjük az asztalt, ha úgy érezzük valami nagyon nincs rendjén, de sose álljunk meg és tűrjünk hosszú távon, mert ezzel csak magunkat emésztjük, és egyszer úgyis eljön az a pont, ahonnan nincs tovább, és még fájdalmasabbak a felismerések.