Lebegtetés

szavai mint kősziklák

Persze hogy Viktorról van szó, s az ő pöpecül begyakorolt beszédstílusáról, amivel eleddig remekül vitorlázott a hazai politika hullámain. Ő az az ember, aki olyan kijelentéseket tesz, amikbe később szinte bármit bele lehet magyarázni. Ha a nyugdíjak megmentéséről van szó, akkor az jelentheti az összes pillérek és az öngondoskodás megerősítését, de ugyanígy belefér az állami nyugdíj megmentése a karvalytőke karmai közül. Ha azt mondja rendbe lesz téve a sajtó és a többi médium, akkor az jelenthet racionalizálást, egyszerűsítést, nézhető állami csatornákat, kevésbé pazarló gazdálkodást, de ugyanúgy benne van a pakliban a központosított médiakontroll, amiben csak szőrmentén jelenik meg a költséghatékonyság. Ha azt mondja, csökkentjük az államadósságot, akkor abba bele lehet képzelni (nagy fantáziával és naivitással - nekem ezek mind megvoltak) az állami szféra strukturális átalakítását, a termelésösztönzést, nyugdíjracionalizációt, a közbeszerzési törvény és gyakorlat felülvizsgálatát, a korrupció leszorítását, a fekete és szürke gazdaság elleni harcot, de persze simán belefér egy háromezermilliárdos sebtapasz a költségvetésen.

rossz zsaruk

Ami ebben az egészben a legszebb, hogy a "jó zsaru - rossz zsaru" taktika tovább folytatódik, akármennyire is nyilvánvaló, hogy miniszterelnökünk kezében futnak össze a szálak (kicsit elhúz Délre meg Keletre, s máris kicsit lassul a gépezet itthon). Hiszen ha pofon-esélyes bejelentésre kényszerül a kabinet, akkor mindig van a tarsolyban egy bokszzsák, akit már úgyis elkönyvelt a köz hülyének (Gyuri, Gabi és az elpusztíthatatlan kiffiú, Szíjjártó Petike). Viszont, ha Mátyásért kiállt a nemzet, aki igazságot tesz és kinyilatkoztat, akkor persze jön V, és hetyke Fészbúk videóval örvendeztet meg minket.

Időzzünk el ennél a momentumnál egy picit! Van egy Orbán Viktor képünk még valamikor 2002 tájékáról: Egy vezető, aki a konzervativizmus mintaképe. Szerető apa, hívő református (Hopp, mi ez a pápás parola? Fiam, korpa közé keveredtél, nálatok se szentek, se egyházi főfőnök nincs...), az erkölcs szobra, szónok és pásztor. Nem él holmi geek bóvlikkal. Irodájában távozásakor sem volt számítógép, sőt környezete szerint a mobiljával is meggyűlt néha a baja.

bajban a számokkal

Előre a mába: Látunk egy férfit, jobbján (jogar, vagyis...) kávéscsésze, katonás rendbe összecsatolt iratok, balján pedig egy nótbúk. Kinyitva persze, hiszen munka közben lepte meg az OVTV forgatócsoportja hősünket. Kicsit zavart is, ezért nekifutásból megy bele mondandójába, keresi a kérdést, kutatja a választ. Eléggé Budapest TV-s, távgyógyító a hangulat, ami még inkább azt szolgálja, hogy rácsodálkozzunk: igen, Ő még arra is képes, hogy leereszkedjen közénk...és "milyen gyönyörűen beszél, Istenem, beszép egy ember! Gyere Julis, ezt nézd meg!"

Az meg már tényleg csak pár kukacoskodó firkászt mozgat, hogy mit is mondd a fő lebegtető. Pedig ezúttal van némi változás a stílusban, eszközben. A nép ugyanis egy kicsit húzza már a száját az elmúlt hónapok történései miatt, és vannak köztük olyanok, akiknek nem elég részesedni a miniszterelnöki kegyelemből. Nekik néhány érthető és logikus válaszra lenne szükségük. Ehhez persze nem ártott volna valami hasonlóan átgondolt és rendezett cselekvési tervet készíteni még a tettek előtt (agyamra ment az Északi-fény, de még a Választási Program fogalma is eszembe jutott), akkor nem kéne ez a 2 és fél perces performansz itt mindenki előtt.

"álmodtam egy világot magamnak"

Mert amit kapunk az nem kicsit ciki. A stílus tökéletes, a díszlet a patyomkini magasságokat veri, a tartalom viszont sántít. Viktor nem szeret konkrét dolgokról beszélni. Nem valók a szájába számok és tények, ő az eszme, az ideológia embere. Úgy viselkedik ebben a helyzetben, "mint a durcás kisgyerek, akinek elvették a jááááátéééékáááát". Amikor sok nullára végződő közös vagyonról kell magyarázkodni, akkor sajnos nincs helye a dakotáknak, a székely parasztbácsinak, Pistikének meg Nagyasszonyunk, Szűz Máriának, nem lehet megszólítani 15 millió magyar lelkét, mutogatni a nemzetárulókra, tökéletes jövőt vizionálni (főleg azért mert ez most van, és épp a jövőt birizgáljátok, fiúk).

Szóval ez most senki számára sem kényelmes helyzet. Feszeng a kormány, feszeng a parlament, feszeng a versenyszféra, feszengenek az állami dolgozók, feszeng a külhon (Európa is feszeng, de ők nem csak miattunk sajnos) és feszeng Viktorunk is. Vajon meddig lehet valaki motivált kedvenc messiás szerepe nélkül, egyre inkább belekényszerítve egy elvileg felelősséggel tartozó államférfi bőrébe?

Az Űrodüsszeia

már nem csak dátum

1968, a hidegháború kellős közepe. Még javában dübörög az Apollo-program, de a Hold még csak egy fehérlő égitest fent az égen, emberi láb még nem érintette. Egy brit író és egy Amerikába szakadt, ám szintén szigetországi rendező merész vállalkozásba kezd. Megalkotják a filmtörténelem legjobb tudományos fantasztikus filmjét, az író friss regényéből.
A könyv és a film szerves szimbiózisban van egymással. Amikor először láttam az utóbbit, jóval a Star Wars-ok után, lekötött, de nem különösebben értettem, értékeltem. Majd kezdett érni bennem a gondolat, hogy azért ez mégis csak más tészta, mint a dzsedájok meg a dártvéder bohóckodása a fénykarddal. Itt valami többről van szó, mint egy unalmas és vontatott űrdráma majmokkal az elején és valami perverz ágyjelenettel a végén.
Jöttek az életemben Clarke regények sorban (köszönhetően Mike Oldfield, The Songs of Distant Earth albumának, amit szintén egy Clarke regény ihletett - a zene meg engem), s amikor 3 nap alatt átrohantam a 2001: Űrodüsszeián esett le, micsoda remek történetről van szó, ami nem csak egy kalandos utazást ír le, de valójában egyfajta teremtéstörténet, Clarke-hoz méltóan rengeteg, a mai napig helytálló technikai leírással és zsigeri humanizmussal. Kerek és egész.
Miután néhány dologban megvilágosodtam, újra leültem Stanley Kubrick filmje elé. Érdekes élmény volt, másodszorra nézve valamit valójában először látni. Egyszerűen letaglózott az a precizitás, elszántság és esztétikai érzék, amivel a különc rendező-zseni hozzányúlt honfitársa történetéhez.

színtiszta gondolatok (Clarke)

Majd 10 évvel korábban, hogy a nézők a székhez tapadtak, mert egy birodalmi romboló elsuhant "felettük" a vásznon, Kubrick és csapata akkorát vert az Industrial Light and Magic (alapítva 1975) kreativjaira, hogy öröm nézni. Még nem is tudták, mi várja az embert a Holdon, de már majdnem tökéletes képet festettek egy űrutazásról és égi társunk felszínéről. A vizuáltechnika gyerekcipőben járt, de a Discovery és a többi űrhajó látványa lenyűgöző. Ráadásul egyetlen jelenet, egyetlen másodperce sem csap át giccsbe vagy esik túlzásokba.
A film vitathatatlanul lassú és megfontolt. A hangoknak és a hangtalanságnak is hatalmas szerepe van abban, hogy végig feszült és kényelmetlen érzéseket kelt a nézőben. Nem sokkol, nem hatásvadász, csak nagyon tudatosan érzékelteti a szereplők komoly és veszélyekkel teli helyzetét. S hogy mégse legyen az egész alkotás alaphangulata depressziós, egy elképesztő ötlettel a rendező rákeveri palettájára Johann Strauss A Kék Duna keringőjének méltóságteljes dallamát.
Az eredmény önmagáért beszél:



A film záró képsorai tökéletesen értelmezhetetlenek a könyv nélkül. Főhősünk, a magára maradt Dave Bowman űrhajós, miután kiiktatja a teljes legénységet kötelességtudatból legyilkoló HAL-9000-es számítógépet, elindul a Jupiter egyik holdja felé egy kapszulában. Innentől a film szakít a szokványos eszközökkel, és egy költeménybe csap át életről, halálról, egy magasabb rendű tudatállapotról, az ismeretlen értelemről, talán kicsit Istenről is.

mesteri stílus (Kubrick)

Azt gondolom, hogy ma egyetlen amerikai stúdió sem lenne hajlandó bevállalni ilyen formában ezt a produkciót. Kubrick-kal dolgozni mindig is kihívás volt környezete számára, azonosulni szemléletével pedig igen komoly agymunka még ma is. Arthur C. Clarke kristálytiszta és józan logikájához azonban adott valami olyan pluszt, aminek köszönhetően a 2001: Űrodüsszeia minden idők egyik legjobb filmje, a sci-fi műfaj ikonja, egy új korszak mérföldköve lett. Érinthetetlen és tökéletes.

Foganatosítani

tágra zárt fülek

Nagy tömegekkel szemben elkövetett, folytatólagos nyelv-erőszak. Kínzás a használójának, és kínzás a befogadónak. Néha tényleg azt hiszem, egyszerűen túl sok időnk van és az a tény, hogy nem kell mamutokat hajkurászni, teljesen megőrjíti az embert. Lassan már minden társadalmi rétegnek lesz zsargonja. Olyan nyelvi eszköztára, ami első sorban arra való, hogy elkülönítse a csoportot (politikusok, jogászok, multihuszárok, rendőrök, getto-primadonnák stb.) a nagy többségtől, s adjon valami közösségi érzést. A baj ezzel csupán az, hogy közben a csoport működésének egyik kerékkötője is lesz a tagokra rákényszerített, jól begyakorolt majd fennen hangoztatott zsargon.
Mert a csoport nem egy önálló bolygó, egyedi állatfaja, hanem valahol mégis csak egy nagyobb közösség része, akikkel muszáj valahogy kommunikálni. Abban a korban azonban, amikor a rendőr beszámolóját a Híradóban, a jogász magyarázatát az újságban egy bűnüggyel kapcsolatban vagy a politikus gazdasági programját már csak egy nagyon kis réteg érti, valami nem működik jól.

szóhozó, szóvivő

S talán nem is a társadalmon belüli információáramlás akadályozása a legfájóbb ebben az egészben. Sokkal inkább az, hogy a nyelvi kacifántok és az adott csoport működése kölcsönösen hatnak egymásra és egyben indikátorok is.
Ha valamit csak kényelmetlen nyelvi zsonglőrmutatványokkal lehet megfogalmazni, az túl van bonyolítva és a hatékonyságot még csak névről sem ismeri. Ha valaki képtelen közérthetően fogalmazni, abból vagy hiányzik a bátorság az egyszerűsítésre (maradjunk csak a bevésett abszurdságoknál, abból baj nem lehet - lásd a poszt címét) vagy egyszerűen képtelen az egyszerűsítésre, a józan paraszti ész használatára.
Minél több új kifejezést és rövidítést alkotunk - hogy egyszerűsítsünk - annál bonyolultabb lesz az az asszociációs folyamat aminek a végén a partnerünk megérti, mit is akarunk mondani. Ha a befogadónak külön erőfeszítés a tartalom kifejezéseinek dekódolása, és a megértés csak ezután következhet (újabb energia befektetéssel), akkor annak az eredménye a figyelem hipergyors lankadása, az unalom és az érdektelenség lesz.

Új képességek kellenek?

Ennél már csak az a tény aggasztóbb, hogy ma már természetesnek vesszük ezeket a borzalmakat. Sőt sokkal inkább azokat nézi a csoport furcsának, akik nem hajlandóak belemenni a játékba, és azt tartják szem előtt, hogy minél rövidebb idő alatt minél több információ eljusson a hallgatóság tudatáig. Ez egyébként veszélyes terep, hiszen vagy remek szónok lesz a beszélőből vagy íróból, akikre sokáig emlékezni fognak, vagy elkönyvelik nem eléggé értelmes és intelligens feltörekvőnek, aki még a csoport szókészletét sem ismeri. A vicces ebben az egészben, hogy nem feltétlenül csak a tartalom és az előadás stílusa számít. Sok esetben az előadó pozíciója is meghatározó. Aki magasan csücsül megengedheti magának, hogy egyszerűen fogalmazzon, míg a szorgos hangyák szintjén marad az érthetetlen és csak ősz hajszálakat szaporító zsargon.
De jó lenne néha a józan ész használatát is foganatosítani...

Nincs itt semmi látnivaló!

"Hátőőőőőőőő!"

Vicces ez az egész felfordulás a Wikileaks doksijai körül. Meg kell mondjam tetszik, még akkor is ha egyet tudok érteni azokkal az érvekkel is, amik veszélyesnek tartják Julian Assange oldalának tevékenységét. A valódi érzelmek és vélemények napvilágra kerülése elképesztően veszélyes tud lenni az alapvetően színfalakra és látszattevékenységre épített emberi civilizációban.
S bár sokan hangoztatják a "hír szent, a vélemény szabad" szólam örökérvényűségét, azt mindenki tudja, hogy sem az egyén, sem munkahely, sem a politika, sem a mikro- vagy makrogazdaság és természetesen a világpolitika szintjén sem alkalmazható ez (Mikor mondtad utoljára a főnököd szemébe, hogy egy semmirekellő szarkupac, aki csak hátráltatja a céget?) Takargatjuk, takargatnunk kell a véleményünket. Becsomagolni, háttérmegbeszéléseken kifejezésre juttatni vagy elzárni mindörökre (s egy remek gyomorgörcs formájában újra találkozni vele).

Barik, legjobb barik...khmm!

Az emberi psziché ugyanis nincs felkészítve a direkt véleményekre. A legkeményebb támadásnak minősül, ha valaki kritikát fogalmaz meg velünk, a munkamódszereinkkel, viselkedésünkkel kapcsolatban, s ez olyan érzelmeket szülhet, amik akár a hírhedt "piros gombok" megnyomásához is vezethetnek a frusztrált elnököknél és elnöknőknél.
Valahogy mindig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az országok vezetői és képviselői is emberek. A körülöttük lévő iratkupacok, a névjegykártyáikon szereplő letaglózó pozíciók, a kapcsolatrendszerük miatt sokszor túldimenzionáljuk őket (hiszünk nekik a választásokkor, természetesnek vesszük előjogaikat, képüket még életükben a falakra aggatjuk), miközben nagyon sokszor (sőt még annál is többször) a szerencse, a megalkuvóképesség vagy a gátlástalanság éppúgy hozzájárul ahhoz, hogy olyan magas pozícióba jutottak, mint a valós emberi képességek (racionalitás és diplomáciai érzék, szakmai felkészültség, precizitás, felelősségérzet, bölcsesség, kiegyensúlyozottság, stb.).
Most pedig csodálkozunk, hogy Angela nem kreatív és lassú, az arabok egymást ugyanúgy utálják, mint a keresztényeket (vagy a keresztények egymást), hogy Silvio és Nicolas pofátlanul kihasználják hatalmukat és csajoznak ha köll, ha nem, s hogy Vlagyimir Vlagyimirovics egy lusta maffiafőnök. Most őszintén? Tényleg csodálkozunk? Egy nagy fenét! Inkább egy jóleső "naugye" érzés van bennünk, egy másik adag "tudtam én ezt"-tel karöltve.

csöpög a vaj

Így működik a világ, így működik a politika mióta az első majom a tudatára ébredt és elkezdte fájlalni a hátsóját, mert lepottyant fáról. Nincsenek született előjogok, és megszavazott bizalom, csak és kizárólag kiérdemelt tisztelet létezik. Ha pedig az úgy nevezett elit nem tud túllépni a saját gyengeségein és szembesülni a képességek hiányával, akkor legalább az "alattvalók" számára okoz néhány kellemes percet a "Meztelen a király" mese újra és újra visszatérő sztorija.

Egyébként meg tényleg annyira nehéz úgy élni, dolgozni, vezetni, írni és beszélni, hogy saját magunk és környezetünk számára hosszú távon is felvállalhatóak legyenek cselekedeteink?
/a kérdés megfogalmazója költő.../