Lebegtetés

szavai mint kősziklák

Persze hogy Viktorról van szó, s az ő pöpecül begyakorolt beszédstílusáról, amivel eleddig remekül vitorlázott a hazai politika hullámain. Ő az az ember, aki olyan kijelentéseket tesz, amikbe később szinte bármit bele lehet magyarázni. Ha a nyugdíjak megmentéséről van szó, akkor az jelentheti az összes pillérek és az öngondoskodás megerősítését, de ugyanígy belefér az állami nyugdíj megmentése a karvalytőke karmai közül. Ha azt mondja rendbe lesz téve a sajtó és a többi médium, akkor az jelenthet racionalizálást, egyszerűsítést, nézhető állami csatornákat, kevésbé pazarló gazdálkodást, de ugyanúgy benne van a pakliban a központosított médiakontroll, amiben csak szőrmentén jelenik meg a költséghatékonyság. Ha azt mondja, csökkentjük az államadósságot, akkor abba bele lehet képzelni (nagy fantáziával és naivitással - nekem ezek mind megvoltak) az állami szféra strukturális átalakítását, a termelésösztönzést, nyugdíjracionalizációt, a közbeszerzési törvény és gyakorlat felülvizsgálatát, a korrupció leszorítását, a fekete és szürke gazdaság elleni harcot, de persze simán belefér egy háromezermilliárdos sebtapasz a költségvetésen.

rossz zsaruk

Ami ebben az egészben a legszebb, hogy a "jó zsaru - rossz zsaru" taktika tovább folytatódik, akármennyire is nyilvánvaló, hogy miniszterelnökünk kezében futnak össze a szálak (kicsit elhúz Délre meg Keletre, s máris kicsit lassul a gépezet itthon). Hiszen ha pofon-esélyes bejelentésre kényszerül a kabinet, akkor mindig van a tarsolyban egy bokszzsák, akit már úgyis elkönyvelt a köz hülyének (Gyuri, Gabi és az elpusztíthatatlan kiffiú, Szíjjártó Petike). Viszont, ha Mátyásért kiállt a nemzet, aki igazságot tesz és kinyilatkoztat, akkor persze jön V, és hetyke Fészbúk videóval örvendeztet meg minket.

Időzzünk el ennél a momentumnál egy picit! Van egy Orbán Viktor képünk még valamikor 2002 tájékáról: Egy vezető, aki a konzervativizmus mintaképe. Szerető apa, hívő református (Hopp, mi ez a pápás parola? Fiam, korpa közé keveredtél, nálatok se szentek, se egyházi főfőnök nincs...), az erkölcs szobra, szónok és pásztor. Nem él holmi geek bóvlikkal. Irodájában távozásakor sem volt számítógép, sőt környezete szerint a mobiljával is meggyűlt néha a baja.

bajban a számokkal

Előre a mába: Látunk egy férfit, jobbján (jogar, vagyis...) kávéscsésze, katonás rendbe összecsatolt iratok, balján pedig egy nótbúk. Kinyitva persze, hiszen munka közben lepte meg az OVTV forgatócsoportja hősünket. Kicsit zavart is, ezért nekifutásból megy bele mondandójába, keresi a kérdést, kutatja a választ. Eléggé Budapest TV-s, távgyógyító a hangulat, ami még inkább azt szolgálja, hogy rácsodálkozzunk: igen, Ő még arra is képes, hogy leereszkedjen közénk...és "milyen gyönyörűen beszél, Istenem, beszép egy ember! Gyere Julis, ezt nézd meg!"

Az meg már tényleg csak pár kukacoskodó firkászt mozgat, hogy mit is mondd a fő lebegtető. Pedig ezúttal van némi változás a stílusban, eszközben. A nép ugyanis egy kicsit húzza már a száját az elmúlt hónapok történései miatt, és vannak köztük olyanok, akiknek nem elég részesedni a miniszterelnöki kegyelemből. Nekik néhány érthető és logikus válaszra lenne szükségük. Ehhez persze nem ártott volna valami hasonlóan átgondolt és rendezett cselekvési tervet készíteni még a tettek előtt (agyamra ment az Északi-fény, de még a Választási Program fogalma is eszembe jutott), akkor nem kéne ez a 2 és fél perces performansz itt mindenki előtt.

"álmodtam egy világot magamnak"

Mert amit kapunk az nem kicsit ciki. A stílus tökéletes, a díszlet a patyomkini magasságokat veri, a tartalom viszont sántít. Viktor nem szeret konkrét dolgokról beszélni. Nem valók a szájába számok és tények, ő az eszme, az ideológia embere. Úgy viselkedik ebben a helyzetben, "mint a durcás kisgyerek, akinek elvették a jááááátéééékáááát". Amikor sok nullára végződő közös vagyonról kell magyarázkodni, akkor sajnos nincs helye a dakotáknak, a székely parasztbácsinak, Pistikének meg Nagyasszonyunk, Szűz Máriának, nem lehet megszólítani 15 millió magyar lelkét, mutogatni a nemzetárulókra, tökéletes jövőt vizionálni (főleg azért mert ez most van, és épp a jövőt birizgáljátok, fiúk).

Szóval ez most senki számára sem kényelmes helyzet. Feszeng a kormány, feszeng a parlament, feszeng a versenyszféra, feszengenek az állami dolgozók, feszeng a külhon (Európa is feszeng, de ők nem csak miattunk sajnos) és feszeng Viktorunk is. Vajon meddig lehet valaki motivált kedvenc messiás szerepe nélkül, egyre inkább belekényszerítve egy elvileg felelősséggel tartozó államférfi bőrébe?

Az Űrodüsszeia

már nem csak dátum

1968, a hidegháború kellős közepe. Még javában dübörög az Apollo-program, de a Hold még csak egy fehérlő égitest fent az égen, emberi láb még nem érintette. Egy brit író és egy Amerikába szakadt, ám szintén szigetországi rendező merész vállalkozásba kezd. Megalkotják a filmtörténelem legjobb tudományos fantasztikus filmjét, az író friss regényéből.
A könyv és a film szerves szimbiózisban van egymással. Amikor először láttam az utóbbit, jóval a Star Wars-ok után, lekötött, de nem különösebben értettem, értékeltem. Majd kezdett érni bennem a gondolat, hogy azért ez mégis csak más tészta, mint a dzsedájok meg a dártvéder bohóckodása a fénykarddal. Itt valami többről van szó, mint egy unalmas és vontatott űrdráma majmokkal az elején és valami perverz ágyjelenettel a végén.
Jöttek az életemben Clarke regények sorban (köszönhetően Mike Oldfield, The Songs of Distant Earth albumának, amit szintén egy Clarke regény ihletett - a zene meg engem), s amikor 3 nap alatt átrohantam a 2001: Űrodüsszeián esett le, micsoda remek történetről van szó, ami nem csak egy kalandos utazást ír le, de valójában egyfajta teremtéstörténet, Clarke-hoz méltóan rengeteg, a mai napig helytálló technikai leírással és zsigeri humanizmussal. Kerek és egész.
Miután néhány dologban megvilágosodtam, újra leültem Stanley Kubrick filmje elé. Érdekes élmény volt, másodszorra nézve valamit valójában először látni. Egyszerűen letaglózott az a precizitás, elszántság és esztétikai érzék, amivel a különc rendező-zseni hozzányúlt honfitársa történetéhez.

színtiszta gondolatok (Clarke)

Majd 10 évvel korábban, hogy a nézők a székhez tapadtak, mert egy birodalmi romboló elsuhant "felettük" a vásznon, Kubrick és csapata akkorát vert az Industrial Light and Magic (alapítva 1975) kreativjaira, hogy öröm nézni. Még nem is tudták, mi várja az embert a Holdon, de már majdnem tökéletes képet festettek egy űrutazásról és égi társunk felszínéről. A vizuáltechnika gyerekcipőben járt, de a Discovery és a többi űrhajó látványa lenyűgöző. Ráadásul egyetlen jelenet, egyetlen másodperce sem csap át giccsbe vagy esik túlzásokba.
A film vitathatatlanul lassú és megfontolt. A hangoknak és a hangtalanságnak is hatalmas szerepe van abban, hogy végig feszült és kényelmetlen érzéseket kelt a nézőben. Nem sokkol, nem hatásvadász, csak nagyon tudatosan érzékelteti a szereplők komoly és veszélyekkel teli helyzetét. S hogy mégse legyen az egész alkotás alaphangulata depressziós, egy elképesztő ötlettel a rendező rákeveri palettájára Johann Strauss A Kék Duna keringőjének méltóságteljes dallamát.
Az eredmény önmagáért beszél:



A film záró képsorai tökéletesen értelmezhetetlenek a könyv nélkül. Főhősünk, a magára maradt Dave Bowman űrhajós, miután kiiktatja a teljes legénységet kötelességtudatból legyilkoló HAL-9000-es számítógépet, elindul a Jupiter egyik holdja felé egy kapszulában. Innentől a film szakít a szokványos eszközökkel, és egy költeménybe csap át életről, halálról, egy magasabb rendű tudatállapotról, az ismeretlen értelemről, talán kicsit Istenről is.

mesteri stílus (Kubrick)

Azt gondolom, hogy ma egyetlen amerikai stúdió sem lenne hajlandó bevállalni ilyen formában ezt a produkciót. Kubrick-kal dolgozni mindig is kihívás volt környezete számára, azonosulni szemléletével pedig igen komoly agymunka még ma is. Arthur C. Clarke kristálytiszta és józan logikájához azonban adott valami olyan pluszt, aminek köszönhetően a 2001: Űrodüsszeia minden idők egyik legjobb filmje, a sci-fi műfaj ikonja, egy új korszak mérföldköve lett. Érinthetetlen és tökéletes.

Foganatosítani

tágra zárt fülek

Nagy tömegekkel szemben elkövetett, folytatólagos nyelv-erőszak. Kínzás a használójának, és kínzás a befogadónak. Néha tényleg azt hiszem, egyszerűen túl sok időnk van és az a tény, hogy nem kell mamutokat hajkurászni, teljesen megőrjíti az embert. Lassan már minden társadalmi rétegnek lesz zsargonja. Olyan nyelvi eszköztára, ami első sorban arra való, hogy elkülönítse a csoportot (politikusok, jogászok, multihuszárok, rendőrök, getto-primadonnák stb.) a nagy többségtől, s adjon valami közösségi érzést. A baj ezzel csupán az, hogy közben a csoport működésének egyik kerékkötője is lesz a tagokra rákényszerített, jól begyakorolt majd fennen hangoztatott zsargon.
Mert a csoport nem egy önálló bolygó, egyedi állatfaja, hanem valahol mégis csak egy nagyobb közösség része, akikkel muszáj valahogy kommunikálni. Abban a korban azonban, amikor a rendőr beszámolóját a Híradóban, a jogász magyarázatát az újságban egy bűnüggyel kapcsolatban vagy a politikus gazdasági programját már csak egy nagyon kis réteg érti, valami nem működik jól.

szóhozó, szóvivő

S talán nem is a társadalmon belüli információáramlás akadályozása a legfájóbb ebben az egészben. Sokkal inkább az, hogy a nyelvi kacifántok és az adott csoport működése kölcsönösen hatnak egymásra és egyben indikátorok is.
Ha valamit csak kényelmetlen nyelvi zsonglőrmutatványokkal lehet megfogalmazni, az túl van bonyolítva és a hatékonyságot még csak névről sem ismeri. Ha valaki képtelen közérthetően fogalmazni, abból vagy hiányzik a bátorság az egyszerűsítésre (maradjunk csak a bevésett abszurdságoknál, abból baj nem lehet - lásd a poszt címét) vagy egyszerűen képtelen az egyszerűsítésre, a józan paraszti ész használatára.
Minél több új kifejezést és rövidítést alkotunk - hogy egyszerűsítsünk - annál bonyolultabb lesz az az asszociációs folyamat aminek a végén a partnerünk megérti, mit is akarunk mondani. Ha a befogadónak külön erőfeszítés a tartalom kifejezéseinek dekódolása, és a megértés csak ezután következhet (újabb energia befektetéssel), akkor annak az eredménye a figyelem hipergyors lankadása, az unalom és az érdektelenség lesz.

Új képességek kellenek?

Ennél már csak az a tény aggasztóbb, hogy ma már természetesnek vesszük ezeket a borzalmakat. Sőt sokkal inkább azokat nézi a csoport furcsának, akik nem hajlandóak belemenni a játékba, és azt tartják szem előtt, hogy minél rövidebb idő alatt minél több információ eljusson a hallgatóság tudatáig. Ez egyébként veszélyes terep, hiszen vagy remek szónok lesz a beszélőből vagy íróból, akikre sokáig emlékezni fognak, vagy elkönyvelik nem eléggé értelmes és intelligens feltörekvőnek, aki még a csoport szókészletét sem ismeri. A vicces ebben az egészben, hogy nem feltétlenül csak a tartalom és az előadás stílusa számít. Sok esetben az előadó pozíciója is meghatározó. Aki magasan csücsül megengedheti magának, hogy egyszerűen fogalmazzon, míg a szorgos hangyák szintjén marad az érthetetlen és csak ősz hajszálakat szaporító zsargon.
De jó lenne néha a józan ész használatát is foganatosítani...

Nincs itt semmi látnivaló!

"Hátőőőőőőőő!"

Vicces ez az egész felfordulás a Wikileaks doksijai körül. Meg kell mondjam tetszik, még akkor is ha egyet tudok érteni azokkal az érvekkel is, amik veszélyesnek tartják Julian Assange oldalának tevékenységét. A valódi érzelmek és vélemények napvilágra kerülése elképesztően veszélyes tud lenni az alapvetően színfalakra és látszattevékenységre épített emberi civilizációban.
S bár sokan hangoztatják a "hír szent, a vélemény szabad" szólam örökérvényűségét, azt mindenki tudja, hogy sem az egyén, sem munkahely, sem a politika, sem a mikro- vagy makrogazdaság és természetesen a világpolitika szintjén sem alkalmazható ez (Mikor mondtad utoljára a főnököd szemébe, hogy egy semmirekellő szarkupac, aki csak hátráltatja a céget?) Takargatjuk, takargatnunk kell a véleményünket. Becsomagolni, háttérmegbeszéléseken kifejezésre juttatni vagy elzárni mindörökre (s egy remek gyomorgörcs formájában újra találkozni vele).

Barik, legjobb barik...khmm!

Az emberi psziché ugyanis nincs felkészítve a direkt véleményekre. A legkeményebb támadásnak minősül, ha valaki kritikát fogalmaz meg velünk, a munkamódszereinkkel, viselkedésünkkel kapcsolatban, s ez olyan érzelmeket szülhet, amik akár a hírhedt "piros gombok" megnyomásához is vezethetnek a frusztrált elnököknél és elnöknőknél.
Valahogy mindig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az országok vezetői és képviselői is emberek. A körülöttük lévő iratkupacok, a névjegykártyáikon szereplő letaglózó pozíciók, a kapcsolatrendszerük miatt sokszor túldimenzionáljuk őket (hiszünk nekik a választásokkor, természetesnek vesszük előjogaikat, képüket még életükben a falakra aggatjuk), miközben nagyon sokszor (sőt még annál is többször) a szerencse, a megalkuvóképesség vagy a gátlástalanság éppúgy hozzájárul ahhoz, hogy olyan magas pozícióba jutottak, mint a valós emberi képességek (racionalitás és diplomáciai érzék, szakmai felkészültség, precizitás, felelősségérzet, bölcsesség, kiegyensúlyozottság, stb.).
Most pedig csodálkozunk, hogy Angela nem kreatív és lassú, az arabok egymást ugyanúgy utálják, mint a keresztényeket (vagy a keresztények egymást), hogy Silvio és Nicolas pofátlanul kihasználják hatalmukat és csajoznak ha köll, ha nem, s hogy Vlagyimir Vlagyimirovics egy lusta maffiafőnök. Most őszintén? Tényleg csodálkozunk? Egy nagy fenét! Inkább egy jóleső "naugye" érzés van bennünk, egy másik adag "tudtam én ezt"-tel karöltve.

csöpög a vaj

Így működik a világ, így működik a politika mióta az első majom a tudatára ébredt és elkezdte fájlalni a hátsóját, mert lepottyant fáról. Nincsenek született előjogok, és megszavazott bizalom, csak és kizárólag kiérdemelt tisztelet létezik. Ha pedig az úgy nevezett elit nem tud túllépni a saját gyengeségein és szembesülni a képességek hiányával, akkor legalább az "alattvalók" számára okoz néhány kellemes percet a "Meztelen a király" mese újra és újra visszatérő sztorija.

Egyébként meg tényleg annyira nehéz úgy élni, dolgozni, vezetni, írni és beszélni, hogy saját magunk és környezetünk számára hosszú távon is felvállalhatóak legyenek cselekedeteink?
/a kérdés megfogalmazója költő.../

Irritálódíj

Mr. Gazdasági Zseni (ránézésre is)

Most aztán nálam is elgurult a pöttyös labda rendesen...a kormánynak meg a gyógyszere. És igen, egy büdös kis kapitalista vagyok, aki addig befogja a száját, amíg nem hatolnak be a privát szférájába. Ezzel az új "nyugdíjmentő" (vagy elorozó) csomaggal viszont túlcsordult az a bizonyos pohár. Miattam lehet király Viktorból, és császár Paliból, leszarom, hogy kinek a kölkét ültetik a bársonyszékbe és hajlok rá, hogy önként elfordítsam a fejem, ha mutyipénzek tradicionális szétosztása folyik, de ezt a fajta arcátlanságot, amit most bejelentett az "engem néz, téged lát" balatoni majdnem-szembeszomszédom nem bírom szó (és akár tettek) nélkül hagyni.
Az ő szempontjukat persze megint értem. 20 év alatt a kedves politikai elit mindennel foglalkozott csak strukturális átalakítással nem. Túl sokan lógnak államnéni csecsbimbóin, miközben a gazdaság vézna tehenei képtelenek annyi bevételt termelni, amin akárcsak elvegetálhat 6-7 millió ember (gyerek, nyugdíjas, állami alkalmazott).
A nincs mibű' pedig két helyen jelentkezik. Egyrészt továbbra is kurva nehéz egyensúlyba hozni a költségvetésnek nevezett bűvészmutatványt: eltartani az állami szféra dolgozóit, közkiadásokat fedezni (önteni a pénzt a 4-es metró alagútjába, a MÁV-ba, képtelen összegekért épülő autópályákba), ünnepelni magukat, ezt a remek parlamentet és MNB felügyelőbizottsági elnököt fizetni. Másrészt meg fizetni a megállapított nyugdíjakat ugyanúgy, ahogy eddig is. Ehhez az isten pénze sem lenne elég, nemhogy a jelenleg meglévő források.

20 éve folyamatosan

Szeretett kabinetünk tehát kitalálta, hogy könnyen és gyorsan sok pénzhez jut. Méghozzá ahhoz a pénzhez, amit a rendszeren kívüliek rakosgattak egészen eddig magánnyugdíjpénztári befizetés néven. Először csak úgy nézett ki, Viktorka csupán kölcsönkéri a summát, és lesz lehetőség dönteni, hogy visszahúz-e a szívem az állami rendszerbe (egy frászt, még az OTP-t is azért hagytam ott mert állami szaga volt a bankfióknak). Most azonban aztat merték mondani az ő nemzeti érzelmektől felduzzadt szájukkal, hogy bizony maradhatok én kívülálló, de akkor a munkáltatómtól származó járulékomtól elbúcsúzhatok.
Első hallásra a reakcióm, az hogy "ilyet nem mondhattak!". Sőt még másodikra is ez, mert egyszerűen nem értem mi a fenének kell ezt ilyen nyakatekerten megfogalmazni ("aki a korábbi, kötelező magánnyugdíjpénztári rendszerben marad, s erről nyilatkozik, az a jövőben a munkaadója által befizetett 24 százalékos nyugdíjjárulék utáni összegből, azaz a 70 százalékot kitevő szolidaritási nyugdíjból már nem részesedik, csak az önmaga, azaz a munkavállalók által fizetendő 10 százalékos járulék lesz a számláján")?
Ha kell a pénzem, akkor gyertek kis mitugrászok, és vegyétek el úgy, hogy a szemembe néztek, miközben jól láthatóan a hónotok alatt egy Rákosi-képet szorongattok. Mondjátok, hogy "Einstand!" vagy "Adodide!". Mivel a társadalom része vagyok, nem tehetnék mást, mint adnám és nem kellene még adminisztrálnom sem. De hogy ezek az agyatlan barmok még úgy is próbálnak tenni, mintha lenne választási lehetőségem, és ezért még pluszban nekem kell majd nyilatkozgatnom tényleg vérlázító.

Igen, kezdj el azzal játszani!

Értem, hogy ha a 24%-os munkáltatói befizetést magamnál, vagy a nyugdíjalapban tartom, akkor a szüleimnek nem lesz miből fizetni a járulékát (mert öregedik a társadalom és mert az állam rossz gazda), de ezt újra és újra az én és még néhány millió dolgozó jövőjéből elvenni egyszerű beismerése a szakértelem hiányának és a gazdasági ötlettelenségnek. Így bizony bárki tud költségvetést írni, politizálni, beszari módon nem nyúlni semmihez, csak mutogatni hátra (Ők baszták el!), meg előre (Az Ő idejükben meg majd biztos jobb lesz, nem fog hiányozni ez a pénz, hidd el, haver!).
Eddig tartott a kétkedő lelkesedésem és bizalmam. Amit ma hallottunk az a tökéletes alkalmatlanság és pofátlanság bizonyítéka.
Viktorom Kádárom! Ez bizony elégtelen, elmehetsz a fenébe, és vidd magaddal a balfasz bagázsodat is!

Outbox vol. 6 - Wikipedia

Erre:
http://wikimediafoundation.org/w/index.php?title=WMFJA1/HU&utm_source=2010_JA1_Banner3&utm_medium=sitenotice&utm_campaign=fridayOpening&referrer=

az alapító, Jimmy Wales

Ezt:
Biztos sokan láttátok már, de azért én is feldobom. Tudom, hogy sok helyre kell a pénz és a világ forog internet és hálózatok nélkül is, mégis a Wikipedia az egyik olyan kezdeményezés, ami napi szinten jelen van az életemben / életünkben. Ha kíváncsi vagy egy művész, tudós, politikus munkásságára, ha érdekel egy zenekar története, vagy hogy mennyi intimbetét fogy egy országban a Wiki oldalak mindig segítenek. A tudás tesz minket emberré, adja közösségi és egyéni fejlődésünk alapját. Én támogatom, mert jó és értékes.

Ami a szívemen...

 nem csak szöveg, meggyőződés

Néha igazán készülnünk kell egy beszélgetésre, néha pedig utólag próbáljuk elemezni, hogy mi is történt egy diskurzus alatt. Sokan járnak tanfolyamokra, hogy elsajátítsák a hatékony kommunikáció módszerét, és időről-időre születnek elemzések egy-egy politikus beszédéről. Nem állítom, hogy mindez felesleges és értelmetlen, de hiszem, hogy eléggé túlkomplikált és nehézkes, ha saját egyéni kommunikációs hatékonyságunkról van szó.
Az emberi információátadás annyira sokrétű (írtam már erről az Észlelés és valóság című posztban), hogy mindezt kontrollálni és mesterségesen meggyőzővé formálni elképesztően sok energiát és önuralmat kíván. Ennél azért egyszerűbb, ha azt a "gépezetet" próbáljuk kicsit befolyásolni, ami az egész kommunikációs eszközkészletünk hátterét képezi. Hétköznapi nyelven ezt lelki felkészülésnek szokás nevezni. Konkrétan pedig azt jelenti, hogy nem azt kezdjük bebiflázni, hogy mit és hogyan fogunk mondani, vagy hogy mire figyelünk a viselkedésünk során, sokkal inkább arra koncentrálunk, hogy milyen attitűddel megyünk bele a szituációba.

csirke?

Ha fejben képesek vagyunk meggyőzni magunkat, hogy a következő beszélgetés során a cél, hogy elnyerjük a másik bizalmát, akkor agyunk ez alapján az információ alapján már képes kiválasztani azokat a tartalmakat, ami mondjuk a kedvességet és a a figyelmet sugározza. Ha hiszünk benne, hogy jók vagyunk valamiben, és érezzük a helyünk egy állásinterjún, randin vagy megbeszélésen, akkor öntudatlanul is ki fogjuk alakítani magunkról a határozottság képét.
Érdemesebb tehát azon dolgozni, hogy megtaláljuk a helyünket, hogy higgyünk a céljainkban és magunkban, mintsem azon tanakodni, hogy mikor, milyen szerep felvételével érvényesülünk leginkább. Mert a lóláb bizony kikandikál itt-ott-amott.

Kedvenc "emberek" sorozat: Fenyítő cicus

Subbatól lopva nagy köszönettel:

"Az én kortárs művészetem" - sorozat (vol. 1)

A prágai óratorony 600 éves évfordulóját méltó módon ünnepelte meg a the macula nevű művészcsoprt.
Színtiszta zsenialitás:


The 600 Years from the macula on Vimeo.

Outbox vol. 5 - GAGA

Erre:
http://hetediksor.blog.hu/2010/11/10/akkor_legyen_meno_kiszel_tunde_is

a kommentek között pedig konkrétan erre:

she ate my heart!

"sehol nem írom hogy átlagos/közhelyes, ellenben igen, hogy erre a parádéra van szüksége hogy magára irányítsa a figyelmet. és semmilyen szabadságjogi megnyilvánulástól nem lesznek jók a számai mert a kettőnek nincs köze egymáshoz.
még jó, hogy "lehet nem érteni", ezt is írtam, hogy szeretném megérteni, eddig nem sokat segítettek a rajongók"

Ez:
_saint_ 2010.11.10. 17:29:45
Oké, akkor nézzük:
- Zenéről nehéz vitatkozni, de mint már azt megosztottam véled valahol, nekem tetszik. Jelenleg, a saját szubjektiv véleményem alapján, a valódi popzene élvonalába tartoznak a számai, amik dallamosak, táncolhatóak, a "Speechless" (http://www.youtube.com/watch?v=hT8lp-U7hFk) pedig még líraiságban is felveszi a versenyt más balladákkal.
- A klipjei egytől-egyig izgalmasak, provokatívak (http://www.youtube.com/watch?v=qrO4YZeyl0I&ob=av2e) és rettentően jól vegyítik az művészettörténet stílusjegyeit (http://www.youtube.com/watch?v=d2smz_1L2_0), az agresszív képi világgal és a filmes hangulattal (http://www.youtube.com/watch?v=niqrrmev4mA). Minden kockája egyfajta stílus-orgia, amit sokszor képes vagy megnézni, és mindig találsz benne új utalást.

felnövőben

- Az hogy te a manipuláció és kivagyiság témakörébe sorolod a kiállását a melegekért (mondjuk pl. az US Army politikája ellen), az megint szubjektív. Számomra egyértelműen érték, ahogy előadja John Lennon Imagine-jét (http://www.youtube.com/watch?v=edlf-X6UkeM) saját üzenetével egy ilyen rendezvényen, és én őszintének érzem a kijelentéseit nem pedig megjátszottnak. Hisz benne, és ezáltal hiteles lesz számomra.
- Megannyi videó található a Youtube-on, ahol saját illetve mások számait adja elő egy szál zongorával (http://www.youtube.com/watch?v=l3R3KqrJAI4). Mind játéka, mind a hozzáadott variációk, mind hangja és annak profi használata számomra egyértelműen bizonyítja tehetségét, ami ismét csak a hitelességet növeli nálam.
- A koncertje minden tekintetben az élvonalat képviselte. Nem kevés tapasztalattal a hátam mögött (Peter Gabrieltől, Chicane-en keresztül egészen a Faith No More-ig) állítom, hogy kitett magárért, és a közönsége nem érezte kidobott pénznek a jegyárat. (http://www.youtube.com/watch?v=ZHrMflS493I)

you've left me speechless

Mindig is azon a véleményen voltam akár filmekről van szó, akár másról, hogy az igazán megosztó alkotások az legértékesebbek, mert valami olyat tartalmaznak, ami mindenkiből kivált valamit (rajongást vagy gyűlöletet). Nekem is van jó néhány példám, ahol a nem értő, elutasító oldalon állok (pl: Taxidermia), de ennél a csajnál, egyértelműen érzem és értem az értéket. Egyedi, lendületes és különlegessé teszi, hogy át tudta ütni napjaink igencsak megemelkedett ingerküszöbét lényével és munkájával. Nem állítom, hogy minden területen érett, és hogy nem kéne kirúgni az előzenekarát pl., de hatalmas potenciál van benne, és egyáltalán nem véletlen az a pozíció amit most betölt a művészvilágban.

Próbáltam érthető és szemléletes lenni. Talán összejött, talán nem. Most te jössz: Kérdezz!

Hákli

Mondd még egyszer!

Akármennyit érek és fejlődök, időről időre belefutok egy szituációba, ami egy jó időre taccsra vágja a kedvem. Nem tudok eléggé vigyázni rá és átsiklani fölötte, ha elhangzik vagy megérzem ezt, elindul bennem a tasmán ördög és bepörgök, mint Ellie a hírhedt magyar Dallas paródiában (http://www.youtube.com/watch?v=mjWelWzdZBw)
Ma már jól viselem, ha véleményem vagy a döntéseim kritizálják, nem mozgat ha külsőmön élcelődnek és bizony arra is magasról teszek, ha valakinek nem tetszik az életmódom. Azt viszont nem tudom megemészteni, ha valaki a gondolkodásmódomat kritizálja.
Valójában ilyen direkt hatást ritkán élek meg, sokkal inkább jellemző, hogy a fentiekből kiindulva egyszer csak ott találom magam, hogy nem a véleményem jogosságáról vagy egy ellentétes szempontról szól a beszélgetés, hanem azt kezdjük el elemezgetni, hogy én miért is gondolkodom rosszul. Ekkor viszont önkéntelenül is elszakad a cérna.

meg még 6 milliárd...

Az én világomban ugyanis nem létezik olyan, hogy rossz gondolkodásmód. Lehet egy vélemény, ötlet vagy cselekedet mondjuk információ-, idő- vagy tapasztalathiányában hibás, nem jól átgondolt és kudarchoz vezető, de ettől még az ember gondolkodásmódja (értsd: ahogy sajátos logikával egymás mellé helyezi ismereteit és absztrakcióit, hogy a végén valamilyen egyéni következtetésre jusson) nem lehet vita tárgya.
A gondolkodásmódunk nem más, mint az idegsejtek közötti ingerátvitel útvonalának egyedisége. Olyan mint az ujjlenyomat, és pontosan ennek köszönhető, hogy nem robotok hanem emberek vagyunk. A gondolkodásmód megkérdőjelezése számomra egyenértékű azzal, mint amikor valakit a vallása, bőrszíne vagy önhibáján kívüli betegsége miatt bélyegzünk meg.
Nincs téves gondolkodás csak sokszínű, eltérő és egyedi. Ugyanazokkal az információcsomagokkal más-más emberek más-más következtetésekre jutnak, s ezt nem értéknek, hanem hibának tekinteni balgaság. Rengeteget kellett nekem is tapasztalnom, hibáznom és vezekelnem azért, hogy végre megértsem ezt, és valóban figyelni tudjak a környezetemben élőkre. Hosszú tanulási folyamat során jutunk el arra a pontra, amikor a saját belső hangunkat lehalkítva a másoktól beérkező ingereket már nem csak önmagunk logikai struktúrájában tudjuk értelmezni, de nyitottak vagyunk az idegen gondolkodásmód megértésére is.

nem csak celluliod és fény

Mindez hasonló ahhoz, amikor egy filmet nem csupán az alapján ítélünk meg, hogy aktuális értékrendünk szerint stílusában, tartalmában és mondanivalójában milyen szinten van, hanem - ismerve mondjuk az alkotók előző munkáit - képesek vagyunk saját környezetében is értékelni, meglátni a rendező szándékát.
Számomra ez a fajta értés és megértés - bizonyára kicsit önző módon - egy szinttel magasabb rendű, mint a művészi zsenialitás, a vaslogika vagy sikeres érdekérvényesítés. Fontosnak tartom a gondolkodásmód tiszteletét, és a kölcsönös figyelem jele, ha megpróbáljuk dekódolni az elhangzó érveken túl partnerünk szemléletét, logikáját. Ennek segítségével születhetnek csak valóban érdemi viták, s elkerülhetővé vállnak a parttalan, önmagukba vissza-visszatérő veszekedések.

Észlelés és valóság

Heuréka a dobozban

Mi tekintünk valóságnak, van-e egyetemes igazság? A világ amiben élünk, amit egyáltalán a világunknak tekintünk az nem nevezhető többnek, mint egy camera obscura. Mi bent ülünk a kis sötét szobánkban, és a kívülről érkező fény (illetve más ingerek) hatására a szobán belül kialakul az észlelés. És ebben a mondatban a "szobán belül" kifejezésen van a hangsúly. Mert szinte teljesen mindegy, hogy az észlelendő tárgy, személy vagy inger milyen objektív tulajdonságokkal rendelkezik, magát a beérkező információt képtelenek vagyunk asszociációk nélkül feldolgozni.
Hétköznapi nyelven ezt talán továbbgondolásnak a legegyszerűbb nevezni. Ha valaki beszél hozzánk, már az első pillanattól a kommunikáció részeihez tartoznak többek között a következők: a személy aktuális formai jellemzői, az időjárási körülmények, a helyszín hatása ránk, a személlyel való közös múlt vagy annak hiányának lenyomata elménkben, az általa kimondott szavak saját életünkre vonatkozó átkötései, aktuális egészségügyi állapotunk, rövidtávú terveink agyunk aktív zónájában, beszédének metakommunikációs rendszere és annak tudatos és tudatalatti megjelenése bennünk.
És ezeket szinte bit szintig lehetne bontani egyre kisebb és kisebb információegységekre. Belátható tehát rögtön két dolog: egyrészt az hogy egy hétköznapi beszélgetés micsoda elképesztő mennyiségű ingert indít el agysejtjeink között, s ennek feldolgozása, szűrése és összegzése ennyire rövid idő alatt ad némi képet szürkeállományunk teljesítőképességéről; másrészt pedig az hogy egy-egy minket érő hatást abszurd dolog csak és kizárólag abban a zárt környezetben értelmezni, amit akkor és ott aktuálisan valóságnak gondolunk (bár időről-időre megtesszük).
Mi a helyzet vajon a műszerekkel, és azzal amit mérnek a környezetünkkel kapcsolatban. Általánosságban kijelenthető, hogy a fizikai, biológiai, kémiai és matematikai fogalmak és tételek egységesebben számolnak be létezésünk közös jellemzőiről, és nagyon sokat segítenek továbblépni az észlelés bizonyos szintjein. Ám az általuk közvetített adatok előbb-utóbb egy emberi agyba jutnak, ahol megkezdődik a feldolgozásuk, s innentől szubjektívvé válnak ismét. Az információ-érzelem páros ilyen szempontból pont olyan mint az anyag-energia szétszakíthatatlan kapcsolata. Az információ érzelmeket szül (ihlet, motiváció, aktivitás, elhatározás stb.), amikből ismét információ születik (tudományos felfedezés, levél, beszéd, blogbejegyzés), s ezek továbbterjedve, újabb érzelmeket szülnek s újabb információcsomagok létrejöttét szolgálják vagy éppen gátolják.

Na, most akkor van vagy nincs? Tőled függ!

Nem létezik tehát objektív igazság az alkalmazott ismeretek területén (az elméleti síkon meg pláne), hiszen csak megállapodáson alapuló mérföldkövekhez tudjuk kötni magunkat. Ezekre mindenképpen szükségünk van civilizált létezésünkben, de balgaság lenne azt gondolni, hogy ami egyszer megismerésre került, abban nem rejtőznek további feltérképezetlen, felfedezésre váró információcsomagocskák. Főleg ha - visszakanyarodva mondandóm elejére - belátjuk, hogy alapvetően mi magunk vagyunk a felfedezők és a felfedezettek is. Mi fogadjuk be az új információt és bennünk kialakult hatás, az új ingerület és érzelem maga jelenti a felfedezést (Heuréka!), amit aztán megpróbálunk továbbadni embertársainknak, hogy ők is gazdagítsák rajtunk keresztül vagy önállóan saját belső világukat.

és még csak most jön a java...

Van itt ez a jelenség, ami lázban tartja az ország kisebbik felét (engem is na):
http://index.hu/belfold/2010/10/27/ki_lesz_a_fidesz-fek_mi_lesz_az_ellensuly/

Mert azért valóban pofátlanság, amit a fiúk művelnek. Hozzáteszem alapvetően kiszámítható pofátlanság, ami engem csak azért lep meg, mert volt és van bennem egy olyan téveszme, hogy az emberek képesek tanulni a saját hibájukból. A jelenlegi kormányzó erőnek meg lett volna miből tanulni. 2002 körül emlékeim szerint kb. ugyanilyen böszmeségekkel jöttek elő ezek a nagyokosok országimázs, nemzetnevelés meg gazdaságélénkítés jogcímen, aztán majdnem igazi forradalmat kanyarított a sztori végére Viktorka, amikor kizavarták a homokozóból.

drága és nem EU konform játszótér

Nos, amit akkor nem tett meg, azt most bepótolja. Valószínűleg ő komolyan vette Antall József egykori "tetszettek volna forradalmat csinálni!" kiszólását, és 8 évvel később magára terített nemzeti lobogóval meg egy kiéheztetett 2/3-os holdudvarral csak lefolytatja ezt a csatát úgy az országgal szemben ánblokk.
Közben persze megy már a hőbörgés, meg a jajveszékelés, meg a latolgatás, de azt azért nem hiszem, hogy az átlagpógárt olyan nagyon érdekli, hogy mifasz az az Alkotmány, hogy mit csinálnak annak bírái, hogy hol van Juróp meg ki az az ájemef.
Az viszont ezzel szemben jól hangzik, hogy bepancsolnak ezeknek az állami autóval járó batmanoknak, meg megregulázzák az állami cégvezetőket élükön a Nemzeti Bank elnökével, és ugye milyen jó hallani, hogy "Magyarország majd megmutatja!".

nem éppen defenzív álláspont

Ez utóbbi egyébként ajj, de ismerős. Voltunk már néhányszor elsők a tömegben, aztán valamiért mégis mi jártunk pórul a legvégén. Az tök jó, hogy kiállunk egész Európa elé és letolt gatyával mutogatjuk a hátsónk, de a belső reflexek csak azt mondatják velem, hogy ilyen látvány egyszer csak valakit rúgásra fog késztetni. S ha nem is fog feltétlen senki rektálisan megtisztelni minket, arra azért ne számítsunk, hogy bárki utánunk kap, amikor elkezdünk arccal a latrina felé dőlni.

Mondjuk ez még a jövő zenéje. Ahogy egyébként az is, hogy "ki fogja ezeket megállítani?". A válasz egyébként marha egyszerű: Egy hasonlóan érzelmekre ható, jó szónoki képességekkel rendelkező, saját egyedi vízióval, tervekkel és tőkével rendelkező emberke, aki képes lesz alternatívát mutatni ennek az istenetadtanépnek. Ferike ebben a szerepben olimpiai versenyszámban is magas pontszámmal jutalmazhatót bukott, Gordonka meg túl csendes és jófiús volt ebbe a diliházba. Vannak még itt nekünk nagyszájú fricceink, faölelgető emóink, meg egyéb vicces földön (és politikán)kívüliek. Elég gyatra A la carte választék.

"és az ismered, hogy nincs AB...?"

Meg lehet kövezni, de ha csak az emberi képességeket nézzük, az utolsó akinek Viktorhoz mérhető érzéke volt a kommunikációhoz, az szerintem Kuncze Gábor. Jó-jó, nem futballéros, meg a mélynyomó tesztelésre tökéletesen alkalmas orgánumán is lehetne mit faragni, de összességében az öreg Macilaci még vissza tudott szólni úgy, hogy azt értette a nép, és mondjuk a Dakota vicceket is eléggé alázta sajátos, de abszolúte működő humorával. Sajnos a gólpasszok számán túl a politikai türannosz ambícióból sem volt elég a puttonyában, úgyhogy őt is leírhatjuk veszteségként. Más kevésbé bágyadt arcú meg nincs a horizonton (Néztétek a választási plakátokat?)

Hozzá kell tenni, hogy jelenleg Orbán Viktor azért olyan Jani, mert a magyar politikai evolúció éppen eljutott arra a szintre, hogy tényleg csak és kizárólag egyen-fogyatékosok próbálnak versenyre szállni vele. Egy ilyen légkörben meg örülhetünk, ha a honvédség nem kap olyan megbízást, hogy 2011. augusztus 20-ra fagyassza már be a Duna jegét egy meglepi party kedvéért.

Hát nem? Hát de!

"Kezdjük előlről, csináljunk egy pártot!"

"Kíváncsiak vagyunk, hogy mi történik."

"Gyurcsány nagyon kiváló politikus!"

"Hajrá Platform!"

"Ő is szexi pártot szeretne!"

"Minek új párt lesz, ha van MSZP?"

(A fentiek kizárólag szórakoztató célt szolgálnak, nem tükrözik a szerző véleményét, aki egyébként magasról tesz erre az egész perpatvarra.)

Kivár, gondolkodik

Van itt egy nagyon is józan és jól eltalált elemzés:
http://index.hu/belfold/2010/10/22/orban_viktor_es_a_nyugat_alkonya/

Meg egy kissé szomorkás videóriport:



Kezdettől fogva azt képviselem, hogy attól függetlenül, hogy ideológiailag nem tudok mit kezdeni Orbán Viktor álnacionalista, polgári és nemzeti politikai színezetével, mindenképpen drukkolok neki, hogy sikerüljön valamilyen irányba elmozdítani ezt a kis országot. Arra azt hiszem, még elég sokat kell várni, hogy csápolni kezdjek egy fideszes nagygyűlésen, de az eddigi események elég érdekesek ahhoz, hogy figyeljünk rájuk.

Látom a jövőt!

Ahogy a DeDi írásában is szerepel, OVi szemlélete és tervei olyan irányba mutatnak, ami végeredményben jót tehet a régiónak és Magyarországnak is. Végre van legalább egy terv, amelynek ugyan nem része az általam szorgalmazott strukturális átalakítás és állami hatékonyság növelés, illetve nem szól a korrupció visszaszorításáról (Pintérrel az élen ez elég viccesen is hangzana), de makrogazdasági szinten van benne ráció.
Írd és mond, mindig szerettem azokat a terveket és tetteket, amelyek alapja valamilyen újításba vetett hit. És nagyon úgy tűnik, hogy miniszterelnökünknek van egy víziója Közép-Európáról, amit a 2/3-os többségével elkezdett felépíteni. Sokan vannak körülötte, akik hisznek benne (mármint Viktorban, nem a víziójában...azt szimplán csak nem értik), s ilyen hátszéllel talán az alapozás mellett néhány szintet is fel tud építeni ebből az új gazdasági modellből.
Sosem tagadtam, alapvetően liberális szemléletű vagyok. Hiszek a józan paraszti észben és normális emberi közösségek önszabályozásában. Be kell azonban látnom, hogy egy ország vagy egy kontinens teljes lakosságát egyszerűen képtelenség "normális emberi közösségnek" titulálni. Sokszínű, ellentmondásos és megannyi érzelemtől fűtött emberanyag, amit az eltérő kultúra és értékrend időről időre csoportokra oszt. Sokkal inkább hasonlít egy állati táplálkozásláncra, mint a görögök által elképzelt démoszra. Ugyanolyan farkastörvények között kell léteznünk és érvényesülnünk, mint a törzsközösségeknek, csak az öklök helyett a szavak, lándzsák helyett pénz, pajzs helyett pozíciók döntenek egy-egy csata kimeneteléről.

Ebből is egy kicsit, meg abból is...

Egy ilyen csapatot pedig laza gyeplővel elég nehéz irányítani (ebben Viktornak teljes mértékben igazat adok). Erős vezetőre, és erős háttérre van szükség, és arra hogy az elöljárók képesek legyenek azonosulni az közös politikai eszmékkel, irányzatokkal. Ez a Fidesz, kissé militáns szervezetével meg is valósul. Az 1-es számú vezető személyéhez nem is férhet kétség, a modell eddig tökéletes. Azonban a "führer" alatti viszonyokon sokkal több múlik, mint amennyit most még meg tudunk ítélni. Hiába dolgozik Viktor a nagy művén, ha alatta - teszem hozzá a tőle tanult eszközökkel - kiskatonái elkezdik építeni a saját királyságukat, kilökve mindenkit a húsosfazék mellől. Bár most még nem látszik olyan tisztán, a Fidesz legnagyobb ellenfele saját maga és a 2/3-os többség. Fél év telt el az országos választások óta és még van tere a 8 évig kormányzó ellenzék ekézésének, hibáztatásának. Ez még egy egy jó fél évig működhet így, aztán kifogyunk az ellenből. Viktor már el is kezdte keresni az új bűnbakokat (IMF, tőkések, multik, Nyugat-Európa), hogy ne maradjon ellenségkép nélkül a nemzet, különben gyorsan észrevennénk, hogy a szomszéd fűje mennyivel zöldebb, pedig ő is fideszes, basszameg!
Tartok azonban attól, hogy ilyen távoli sötét erők nem lesznek elegek ahhoz, hogy a Fidesz ne kezdjen el megrogyni a saját súlya alatt. Ha ellehetetlenítik az ellenzéket, ha nem tudják folyamatosan bizonyítani hogy továbbra is forradalom van, és hogy ők a "jobbak", akkor ilyen lelkülettel egyszer csak kénytelenek lesznek elkezdeni csócsálni a saját farkukat. Nem lesz már közös érdek, a királyságok levetik magukról a kantárt, és önálló vágtába kezdenek.

Példaképek?

Hogy ezzel Viktor hogyan fog megbirkózni még a jövő zenéje. Attól is függ, hogy mennyire köti majd le figyelmét a nagypolitika és hogy káderei mennyire fognak a kezére dolgozni. Jó példa Oroszország meg Kína, de ne felejtsük el, hogy ezen országok társadalma évszázadokon át beleszocializálódott egy nagy vezető követésébe (ahogy Hofi fogalmazott anno: "képtelenek boldogok lenni, ha nem szaros a szájuk"). Kicsiny Pannóniánk ezzel szemben éppen hogy az individualista, bukott forradalmárok bölcsője, akik akkor is nekimennek a falnak, ha az vasbetonból van és a másik felén ugyanaz a szarkupac található, mint ezen a felén. Tipikus "mindegy miért, csak tüntessünk" banda vagyunk, akik csupán kis ideig bírják ki konfliktus nélkül.
Ezen kell Viktornak úrrá lenni, építkezni, rombolni, nevelni, harcolni, manipulálni és büntetni. Testhezálló feladat...egy klónhadsereg számára.
Egy igazi államférfi fején az ősz hajszálak a bölcsességet és a tapasztalatot jelentik. Ahogy most a dolgok állnak ezzel az egy dizájnelemmel nem lesz gondja nagyrabecsült miniszterelnökünknek.

Egy kis háztáji

A trió (Lucas, Spielberg, Zemeckis)

Filmes kitekintés, mer' az is kell néha. A napokban néztem újra a Vissza a jövőbe széria III. részét, s mivel vitathatatlanul rajongónak számítok, sokadjára is képes volt lenyűgözni. Egy másik irányból meg folyamatosan érnek a Star Wars univerzummal kapcsolatos hatások, s bizony itt sincs mit szégyellni azon, hogy az első 3 rész anno hatalmas élmény volt, és jó keményen beleégett gyermeki agyamba az egész dzsedáj kultúrkör.
De valójában nem is ezek a produkciók érdekesek most számomra. Sokkal inkább az alkotóik. (Vicces, hogy mindkettő születésénél ott bábáskodott a háttérben Spielberg, de az ő munkásságával nem lehet mit kezdeni. Spielberg bácsi álmodónak és megvalósítónak is született egyszerre, ebben pedig zseniális még a melléfogásaival együtt is. Pont!) Sokkal érdekesebb viszont Lucas és Zemeckis profilja. Az életpályájuk és munkájuk alapján egész pofás kis személyiségrajzot lehet róluk összerakni, amiből kitűnik, hogy nincs recept a sikerre.

George Lucas és klónkatonái

Vegyük először Lucast. Remek író és producer, rettenetes rendező. A gyermeki énjében valóban örök harcot vív a jó és a gonosz. Álmodozik, tervezget, aztán amikor a megvalósításra kerül a sor döcög és mellényúl. Lucas-nak nincs különösebb esztétikai érzéke, nem érzi az arányokat. Illetve amit érez az egy nagyon szélsőséges valóság. Viszont minden jel szerint képes ebben-abban hallgatni másokra, és csak hátulról irányítani a folyamatokat. Lucas nekem mindig is száraz és szirupos volt egyszerre. Saját rendezésű filmjei csaponganak a túl hosszúra nyújtott harci jelenetek és az elképesztően gagyi drámai etapok között. Ja és humorérzéke egyáltalán nincs.
Ezzel szemben Robert Zemeckis egy megvalósító figura. A Vissza a jövőbe filmekhez kellett neki egy elszállt pasas (Bob Gale), akinek az ötletét végül a saját képére formálta, s a vége valami nagyon is meggyőző, arányos valami lett. Zemeckis sokkal kevésbé háttérember, inkább szereti megmutatni mit és hogyan gondol, miközben az alapötletet kiegészíti, megfűszerezi további elemekkel (humor, fordulatok, dráma és akció hirtelen váltakozása), hogy ne legyen olyan analóg az egész produkció hatása. Munkásságának két csúcspontja a Vissza a jövőbe és a Forrest Gump is jól mutatja, mennyire klisékerülő, bár az utóbbi időben nagyon beleragadt a félresikerült, s számára kissé testidegen animációs filmekbe.

A fentiekből talán kitűnik, hogy bizony egy legenda kialakulása nem feltétlenül az őt létrehozó személy eredeti képességei alapján történik. A Star Wars mitológiát a rajongók és a Lucas körül sertepertélő sokaság sokkal magasabb szintre emelte, mint amire alkotója önerőből képes lett volna. Lucas remek kereskedő, de biztos vagyok benne, hogy néha fogalma sincs, mi táplálja ezt az elképesztő imádatot. Illetve azt gondolom, hogy az ő elképzelése minderről, és az ami a legtöbb rajongó fejében van, gyökeresen eltér egymástól. Ezzel szemben Zemeckis pontosan tudta mit akar a vásznon látni, tudta hogyan csinálja meg, és tökéletesen tisztában volt vele, hogyan kell befejezni. Doc és Marty története egy egész, s remélhetőleg nem is nyúl hozzá senki még a csalogató pénzesbuksza kedvéért sem.

S.Spielberg, B. Gale, C. Lloyd, R. Zemeckis, M.J. Fox

Kimondható tehát, hogy a magam részéről mindkét embert tisztelem és becsülöm az elért eredményeik miatt, de valódi szimpátiát csak Zemeckis-szel kapcsolatban érzek. Számomra a mondanivalónak, a műnek és az alkotónak egy egységet kell képviselnie, hogy hiteles legyen mindaz, amit látok és hallok legyen szó, filmről, zenéről, irodalomról, politikáról vagy éppen hétköznapi munkáról.

A meggyőzés lélektana

Előadók, cég- és csapatvezetők, politikusok, egyházi emberek. Jó ideje kutatjuk már, hogy mitől válik valaki jó szónokká, vagy mitől tud olyan ördögien értékesíteni. Mivel ez a tudás valóban készpénzre váltható, hamar egész iparág épült köré, és tapasztalt kommunikációs szakemberek kezdték el oktatni a metakommunikáció trükkjeire lelkes diákjaikat. Átformálták megjelenésüket, szóhasználatukat, beszédük tempóját. Strukturálttá változtatták a tartalmat, és apró kis trükkökkel színesítették a megnyilvánulás összképét (humor - Dakota közmondások, provokatív tettek - a beszéd leiratának széttépése, döfések és vágások - éles szófordulatok és szóképek).
Mindeközben azonban háttérbe szorult az, amitől egy beszéd valóban működőképessé válik: a mögöttes meggyőződés, a hit a tartalom jelentőségében. A ma emberének lehetősége van megtanulni, mit és hogyan mondjon úgy hogy annak hatása legyen, miközben egyre kevésbé bízunk a saját meggyőzőerőnkben. Pedig egy szöveg akkor válik igazán élővé, ha az előadó megszabadul minden mesterkéltségtől, és azt adja, ami benne megfogant, ami számára is motiváció volt, ami ihletet adott.
Ha nem mesterkélten akarunk hatni, akkor gondoljuk végig, hogy mi magunk hogyan és miért is kerülünk egy beszéd hatása alá. Miért érezzük, hogy az adott személy a szívünkből szól.
A magam részéről biztos vagyok benne, hogy sosem lesznek olyan tökéletesen kimunkált technikák, amivel mindenkit be lehet csapni.Valahol mindig kilóg majd a lóláb és nem lesz meggyőző a mondanivaló tartalmi vagy formai oldala, ha nincs mögötte hittel képviselt valódi érték.
Elég összetett élőlények vagyunk, akik rengeteg információt fogadnak be különböző csatornákon, és az összes csatorna kontrollja majdhogynem lehetetlen.
Emellett viszont vallom azt, hogy az őszinte és tiszta szándékú szónokoknak is szüksége van gyakorlásra. Amikor valaki nagyon meg akarja mondani, általában csak a tartalmi oldalra figyel, és így olyan részegységek, mint a hadarás, hangerősség változás, szünetek, dadogás, idegen szavak túlzott használata, szemkontaktus mind háttérbe szorulnak. Ezzel pedig ugyanolyan hiteltelenné válik a szónok, mint az utcai szőnyeg- és porszívóárusok.
A szabály és a folyamat tehát a következő:
találd ki->győzd meg magad->rakd össze a tartalmat->tervezd meg a formát->gyakorolj->hengerelj

Agyalás

Nem mindig egyszerű fókuszálni arra, ami fontos (vagy legalább is látszólag fontos). Létezik az a bizonyos lila köd, vagy vörös posztó, amitől kezdve valahogy minden beszűkül, és képtelenek vagyunk tisztán gondolkodni. Mostanában gyakran eszembe jut agyunk működésének rendszere. Hogyan alakulnak ki azok a dolgok, amik meghatározzák a napi hangulatunkat, hogyan billenünk ki az egyensúlyunkból, hogyan lehet valamilyen gyakorlattal mégis helyreállítani a normális érzelmi állapotot? Egy TED-es előadás (érdemes megnézni itt) folytán kicsivel tisztábban látom a jobb és bal agyféltekénk szerepét. Hogy a racionális, földhözragadt énünkért a bal, míg az érzelmi, spirituális énünkért a jobb oldal a felelős. Bármely oldal dominanciája, vagy hibás működése káros az adott ember szempontjából.
Ha ugyanis a bal oldal érzi magát jobban helyzetben, egy gátlásokkal és félelmekkel küszködő személyt kapunk, akit folyamatosan meghatároznak a tanult normák és szabályok. Képtelen elengedni magát és érezni az élet ízét. Ha azonban a jobb agyfélteke uralja a terepet, az adott személyiség szétszórt, csapongó, hangulat orientált lesz.
Tudatos életem egy jó részében az arany középutakat kerestem, s próbáltam érvényesíteni az életemben. Ez az újonnan megszerzett tudás pedig még inkább igazolja ezen késztetésem. Meg kell találni az egyensúlyt, nem eldőlni egyik irányba sem, miközben érdemes fejleszteni személyiségünk mindkét oldalát. Nem kis meló, tele rögökkel és útvesztőkkel, de felfele visz.

Outbox vol 4.

Reakció erre:



Hmmm, ez így nagyon nem kóser. A stílus lopott, az ötlet sem új, az üzenet ködös. Azt hiszem, jobban felfigyelnék rájuk, ha mondjuk egy Modern Képmesék szerű sorozatot támogatnának inkább. A Telenor / Djuice egy profitorientált cég, ahogy a...z összes partnerük az. A cél az ügyfélkör bővítése, amihez csak egy eszköz a szociális érzékenység vagy a társadalmi tudatosság bizonygatása. De az irány abszolút rossz. Miért nem próbál a Djuice csapat valami hihetőbbel előállni? (közösségek szervezése valami össztársadalmi cél érdekében, pl.: kerékpározás, művészeti értékek terjesztése, környezetvédelem stb.) Amíg fogyasztásra ösztönzünk és a fogyasztói társadalmat szapuljuk, addig ez az egész állati nyakatekert lesz. Sajnos dislike, pedig van benne pénz rendesen és az induló kampányfilm tetszett.

Változás

Márpedig változunk! Bár egyes vélemények (amik szintén tapasztalatok alapján születtek meg) szerint az ember egy bizonyos kor után már nem változik, én váltig állítom, hogy személyiségfejlődésünk folyamatos. Illetve mindig bennünk van a lehetőség egy újabb lépcsőfok megtételére, ha mi is úgy akarjuk.
Ebben a játékban az a szép, hogy mindenki dönthet arról, hogy engedelmeskedik az új ingereknek vagy ellenáll. Miénk a felelősség, hogy elkezdünk-e gondolkodni és változtatni az eddigi világszemléletünkön vagy maradunk abban a megszokott és kipróbált státuszban, ami valamiért kialakult bennünk.
Azzal kell csak vigyázni, hogy ne a kényelem, a dac és a tehetetlenség legyen a fő érv a változásokkal szemben. Így egy évvel a harmadik X fordulója után, azt gondolom, hogy a megújulásra való törekvés, és a változásokkal szembeni nyitottság legalább akkora erény, mint a tudásra épített magabiztosság. Sőt, szerintem még erősíti is egymást ez a két fogalom.
Olyan ez, mint a tanulás ciklusa (ami egyébként teljesen azonos mindenfajta változásmenedzsment elmélettel). Tapasztalás vagy Probléma --> Elemzés --> Tervezés --> Beépítés, Bevésés vagy Tanulás --> Alkalmazás --> Megszerzett tudás --> Tapasztalás --> …
Ha valahol megfeneklünk ebben, akkor jön a „megöregedtem” érzés. Viszont a lelkünk, az általánosan elfogadott vélemény szerint, nem öregszik, így ez indok kb. egy sablon alkalmazása és elfogadása életünkben.
Most még persze nagy a szám, de valamiért úgy érzem, hogy az idő előrehaladtával nem hogy csökkent volna nyitottságom, de egyre inkább érzem magamban az erőt, hogy befogadjam az új élményeket, sőt vágyok rájuk. Még úgy is, hogy teljesen nyilvánvaló, nem lesz minden változás számomra kedvező. Viszont az elmúlt évtizedek azt is bebizonyították, hogy a negatív tapasztalatok vagy bukások is sokat adnak, és belőlük lehet a legtöbbet tanulni.

Lopott cucc 2.

http://bornaitibor.freeblog.hu/archives/2010/07/12/julius_12/

Na ennek a posztnak a végére ragadott el egy "azt a kurva..." érzés. Bár áttételes a tapasztalat, de így is a hatása alá kerültem.

és itt a hír:
http://nol.hu/mozaik/szerelme_olhette_meg_a_magyar_not_tenerifen