Mi tekintünk valóságnak, van-e egyetemes igazság? A világ amiben élünk, amit egyáltalán a világunknak tekintünk az nem nevezhető többnek, mint egy camera obscura. Mi bent ülünk a kis sötét szobánkban, és a kívülről érkező fény (illetve más ingerek) hatására a szobán belül kialakul az észlelés. És ebben a mondatban a "szobán belül" kifejezésen van a hangsúly. Mert szinte teljesen mindegy, hogy az észlelendő tárgy, személy vagy inger milyen objektív tulajdonságokkal rendelkezik, magát a beérkező információt képtelenek vagyunk asszociációk nélkül feldolgozni.
Hétköznapi nyelven ezt talán továbbgondolásnak a legegyszerűbb nevezni. Ha valaki beszél hozzánk, már az első pillanattól a kommunikáció részeihez tartoznak többek között a következők: a személy aktuális formai jellemzői, az időjárási körülmények, a helyszín hatása ránk, a személlyel való közös múlt vagy annak hiányának lenyomata elménkben, az általa kimondott szavak saját életünkre vonatkozó átkötései, aktuális egészségügyi állapotunk, rövidtávú terveink agyunk aktív zónájában, beszédének metakommunikációs rendszere és annak tudatos és tudatalatti megjelenése bennünk. És ezeket szinte bit szintig lehetne bontani egyre kisebb és kisebb információegységekre. Belátható tehát rögtön két dolog: egyrészt az hogy egy hétköznapi beszélgetés micsoda elképesztő mennyiségű ingert indít el agysejtjeink között, s ennek feldolgozása, szűrése és összegzése ennyire rövid idő alatt ad némi képet szürkeállományunk teljesítőképességéről; másrészt pedig az hogy egy-egy minket érő hatást abszurd dolog csak és kizárólag abban a zárt környezetben értelmezni, amit akkor és ott aktuálisan valóságnak gondolunk (bár időről-időre megtesszük).
Mi a helyzet vajon a műszerekkel, és azzal amit mérnek a környezetünkkel kapcsolatban. Általánosságban kijelenthető, hogy a fizikai, biológiai, kémiai és matematikai fogalmak és tételek egységesebben számolnak be létezésünk közös jellemzőiről, és nagyon sokat segítenek továbblépni az észlelés bizonyos szintjein. Ám az általuk közvetített adatok előbb-utóbb egy emberi agyba jutnak, ahol megkezdődik a feldolgozásuk, s innentől szubjektívvé válnak ismét. Az információ-érzelem páros ilyen szempontból pont olyan mint az anyag-energia szétszakíthatatlan kapcsolata. Az információ érzelmeket szül (ihlet, motiváció, aktivitás, elhatározás stb.), amikből ismét információ születik (tudományos felfedezés, levél, beszéd, blogbejegyzés), s ezek továbbterjedve, újabb érzelmeket szülnek s újabb információcsomagok létrejöttét szolgálják vagy éppen gátolják.
Na, most akkor van vagy nincs? Tőled függ!
Nem létezik tehát objektív igazság az alkalmazott ismeretek területén (az elméleti síkon meg pláne), hiszen csak megállapodáson alapuló mérföldkövekhez tudjuk kötni magunkat. Ezekre mindenképpen szükségünk van civilizált létezésünkben, de balgaság lenne azt gondolni, hogy ami egyszer megismerésre került, abban nem rejtőznek további feltérképezetlen, felfedezésre váró információcsomagocskák. Főleg ha - visszakanyarodva mondandóm elejére - belátjuk, hogy alapvetően mi magunk vagyunk a felfedezők és a felfedezettek is. Mi fogadjuk be az új információt és bennünk kialakult hatás, az új ingerület és érzelem maga jelenti a felfedezést (Heuréka!), amit aztán megpróbálunk továbbadni embertársainknak, hogy ők is gazdagítsák rajtunk keresztül vagy önállóan saját belső világukat.
Mert azért valóban pofátlanság, amit a fiúk művelnek. Hozzáteszem alapvetően kiszámítható pofátlanság, ami engem csak azért lep meg, mert volt és van bennem egy olyan téveszme, hogy az emberek képesek tanulni a saját hibájukból. A jelenlegi kormányzó erőnek meg lett volna miből tanulni. 2002 körül emlékeim szerint kb. ugyanilyen böszmeségekkel jöttek elő ezek a nagyokosok országimázs, nemzetnevelés meg gazdaságélénkítés jogcímen, aztán majdnem igazi forradalmat kanyarított a sztori végére Viktorka, amikor kizavarták a homokozóból.
drága és nem EU konform játszótér
Nos, amit akkor nem tett meg, azt most bepótolja. Valószínűleg ő komolyan vette Antall József egykori "tetszettek volna forradalmat csinálni!" kiszólását, és 8 évvel később magára terített nemzeti lobogóval meg egy kiéheztetett 2/3-os holdudvarral csak lefolytatja ezt a csatát úgy az országgal szemben ánblokk.
Közben persze megy már a hőbörgés, meg a jajveszékelés, meg a latolgatás, de azt azért nem hiszem, hogy az átlagpógárt olyan nagyon érdekli, hogy mifasz az az Alkotmány, hogy mit csinálnak annak bírái, hogy hol van Juróp meg ki az az ájemef.
Az viszont ezzel szemben jól hangzik, hogy bepancsolnak ezeknek az állami autóval járó batmanoknak, meg megregulázzák az állami cégvezetőket élükön a Nemzeti Bank elnökével, és ugye milyen jó hallani, hogy "Magyarország majd megmutatja!".
nem éppen defenzív álláspont
Ez utóbbi egyébként ajj, de ismerős. Voltunk már néhányszor elsők a tömegben, aztán valamiért mégis mi jártunk pórul a legvégén. Az tök jó, hogy kiállunk egész Európa elé és letolt gatyával mutogatjuk a hátsónk, de a belső reflexek csak azt mondatják velem, hogy ilyen látvány egyszer csak valakit rúgásra fog késztetni. S ha nem is fog feltétlen senki rektálisan megtisztelni minket, arra azért ne számítsunk, hogy bárki utánunk kap, amikor elkezdünk arccal a latrina felé dőlni.
Mondjuk ez még a jövő zenéje. Ahogy egyébként az is, hogy "ki fogja ezeket megállítani?". A válasz egyébként marha egyszerű: Egy hasonlóan érzelmekre ható, jó szónoki képességekkel rendelkező, saját egyedi vízióval, tervekkel és tőkével rendelkező emberke, aki képes lesz alternatívát mutatni ennek az istenetadtanépnek. Ferike ebben a szerepben olimpiai versenyszámban is magas pontszámmal jutalmazhatót bukott, Gordonka meg túl csendes és jófiús volt ebbe a diliházba. Vannak még itt nekünk nagyszájú fricceink, faölelgető emóink, meg egyéb vicces földön (és politikán)kívüliek. Elég gyatra A la carte választék.
"és az ismered, hogy nincs AB...?"
Meg lehet kövezni, de ha csak az emberi képességeket nézzük, az utolsó akinek Viktorhoz mérhető érzéke volt a kommunikációhoz, az szerintem Kuncze Gábor. Jó-jó, nem futballéros, meg a mélynyomó tesztelésre tökéletesen alkalmas orgánumán is lehetne mit faragni, de összességében az öreg Macilaci még vissza tudott szólni úgy, hogy azt értette a nép, és mondjuk a Dakota vicceket is eléggé alázta sajátos, de abszolúte működő humorával. Sajnos a gólpasszok számán túl a politikai türannosz ambícióból sem volt elég a puttonyában, úgyhogy őt is leírhatjuk veszteségként. Más kevésbé bágyadt arcú meg nincs a horizonton (Néztétek a választási plakátokat?)
Hozzá kell tenni, hogy jelenleg Orbán Viktor azért olyan Jani, mert a magyar politikai evolúció éppen eljutott arra a szintre, hogy tényleg csak és kizárólag egyen-fogyatékosok próbálnak versenyre szállni vele. Egy ilyen légkörben meg örülhetünk, ha a honvédség nem kap olyan megbízást, hogy 2011. augusztus 20-ra fagyassza már be a Duna jegét egy meglepi party kedvéért.
Kezdettől fogva azt képviselem, hogy attól függetlenül, hogy ideológiailag nem tudok mit kezdeni Orbán Viktor álnacionalista, polgári és nemzeti politikai színezetével, mindenképpen drukkolok neki, hogy sikerüljön valamilyen irányba elmozdítani ezt a kis országot. Arra azt hiszem, még elég sokat kell várni, hogy csápolni kezdjek egy fideszes nagygyűlésen, de az eddigi események elég érdekesek ahhoz, hogy figyeljünk rájuk.
Látom a jövőt!
Ahogy a DeDi írásában is szerepel, OVi szemlélete és tervei olyan irányba mutatnak, ami végeredményben jót tehet a régiónak és Magyarországnak is. Végre van legalább egy terv, amelynek ugyan nem része az általam szorgalmazott strukturális átalakítás és állami hatékonyság növelés, illetve nem szól a korrupció visszaszorításáról (Pintérrel az élen ez elég viccesen is hangzana), de makrogazdasági szinten van benne ráció.
Írd és mond, mindig szerettem azokat a terveket és tetteket, amelyek alapja valamilyen újításba vetett hit. És nagyon úgy tűnik, hogy miniszterelnökünknek van egy víziója Közép-Európáról, amit a 2/3-os többségével elkezdett felépíteni. Sokan vannak körülötte, akik hisznek benne (mármint Viktorban, nem a víziójában...azt szimplán csak nem értik), s ilyen hátszéllel talán az alapozás mellett néhány szintet is fel tud építeni ebből az új gazdasági modellből.
Sosem tagadtam, alapvetően liberális szemléletű vagyok. Hiszek a józan paraszti észben és normális emberi közösségek önszabályozásában. Be kell azonban látnom, hogy egy ország vagy egy kontinens teljes lakosságát egyszerűen képtelenség "normális emberi közösségnek" titulálni. Sokszínű, ellentmondásos és megannyi érzelemtől fűtött emberanyag, amit az eltérő kultúra és értékrend időről időre csoportokra oszt. Sokkal inkább hasonlít egy állati táplálkozásláncra, mint a görögök által elképzelt démoszra. Ugyanolyan farkastörvények között kell léteznünk és érvényesülnünk, mint a törzsközösségeknek, csak az öklök helyett a szavak, lándzsák helyett pénz, pajzs helyett pozíciók döntenek egy-egy csata kimeneteléről.
Ebből is egy kicsit, meg abból is...
Egy ilyen csapatot pedig laza gyeplővel elég nehéz irányítani (ebben Viktornak teljes mértékben igazat adok). Erős vezetőre, és erős háttérre van szükség, és arra hogy az elöljárók képesek legyenek azonosulni az közös politikai eszmékkel, irányzatokkal. Ez a Fidesz, kissé militáns szervezetével meg is valósul. Az 1-es számú vezető személyéhez nem is férhet kétség, a modell eddig tökéletes. Azonban a "führer" alatti viszonyokon sokkal több múlik, mint amennyit most még meg tudunk ítélni. Hiába dolgozik Viktor a nagy művén, ha alatta - teszem hozzá a tőle tanult eszközökkel - kiskatonái elkezdik építeni a saját királyságukat, kilökve mindenkit a húsosfazék mellől. Bár most még nem látszik olyan tisztán, a Fidesz legnagyobb ellenfele saját maga és a 2/3-os többség. Fél év telt el az országos választások óta és még van tere a 8 évig kormányzó ellenzék ekézésének, hibáztatásának. Ez még egy egy jó fél évig működhet így, aztán kifogyunk az ellenből. Viktor már el is kezdte keresni az új bűnbakokat (IMF, tőkések, multik, Nyugat-Európa), hogy ne maradjon ellenségkép nélkül a nemzet, különben gyorsan észrevennénk, hogy a szomszéd fűje mennyivel zöldebb, pedig ő is fideszes, basszameg!
Tartok azonban attól, hogy ilyen távoli sötét erők nem lesznek elegek ahhoz, hogy a Fidesz ne kezdjen el megrogyni a saját súlya alatt. Ha ellehetetlenítik az ellenzéket, ha nem tudják folyamatosan bizonyítani hogy továbbra is forradalom van, és hogy ők a "jobbak", akkor ilyen lelkülettel egyszer csak kénytelenek lesznek elkezdeni csócsálni a saját farkukat. Nem lesz már közös érdek, a királyságok levetik magukról a kantárt, és önálló vágtába kezdenek.
Példaképek?
Hogy ezzel Viktor hogyan fog megbirkózni még a jövő zenéje. Attól is függ, hogy mennyire köti majd le figyelmét a nagypolitika és hogy káderei mennyire fognak a kezére dolgozni. Jó példa Oroszország meg Kína, de ne felejtsük el, hogy ezen országok társadalma évszázadokon át beleszocializálódott egy nagy vezető követésébe (ahogy Hofi fogalmazott anno: "képtelenek boldogok lenni, ha nem szaros a szájuk"). Kicsiny Pannóniánk ezzel szemben éppen hogy az individualista, bukott forradalmárok bölcsője, akik akkor is nekimennek a falnak, ha az vasbetonból van és a másik felén ugyanaz a szarkupac található, mint ezen a felén. Tipikus "mindegy miért, csak tüntessünk" banda vagyunk, akik csupán kis ideig bírják ki konfliktus nélkül.
Ezen kell Viktornak úrrá lenni, építkezni, rombolni, nevelni, harcolni, manipulálni és büntetni. Testhezálló feladat...egy klónhadsereg számára.
Egy igazi államférfi fején az ősz hajszálak a bölcsességet és a tapasztalatot jelentik. Ahogy most a dolgok állnak ezzel az egy dizájnelemmel nem lesz gondja nagyrabecsült miniszterelnökünknek.
Filmes kitekintés, mer' az is kell néha. A napokban néztem újra a Vissza a jövőbe széria III. részét, s mivel vitathatatlanul rajongónak számítok, sokadjára is képes volt lenyűgözni. Egy másik irányból meg folyamatosan érnek a Star Wars univerzummal kapcsolatos hatások, s bizony itt sincs mit szégyellni azon, hogy az első 3 rész anno hatalmas élmény volt, és jó keményen beleégett gyermeki agyamba az egész dzsedáj kultúrkör.
De valójában nem is ezek a produkciók érdekesek most számomra. Sokkal inkább az alkotóik. (Vicces, hogy mindkettő születésénél ott bábáskodott a háttérben Spielberg, de az ő munkásságával nem lehet mit kezdeni. Spielberg bácsi álmodónak és megvalósítónak is született egyszerre, ebben pedig zseniális még a melléfogásaival együtt is. Pont!) Sokkal érdekesebb viszont Lucas és Zemeckis profilja. Az életpályájuk és munkájuk alapján egész pofás kis személyiségrajzot lehet róluk összerakni, amiből kitűnik, hogy nincs recept a sikerre.
George Lucas és klónkatonái
Vegyük először Lucast. Remek író és producer, rettenetes rendező. A gyermeki énjében valóban örök harcot vív a jó és a gonosz. Álmodozik, tervezget, aztán amikor a megvalósításra kerül a sor döcög és mellényúl. Lucas-nak nincs különösebb esztétikai érzéke, nem érzi az arányokat. Illetve amit érez az egy nagyon szélsőséges valóság. Viszont minden jel szerint képes ebben-abban hallgatni másokra, és csak hátulról irányítani a folyamatokat. Lucas nekem mindig is száraz és szirupos volt egyszerre. Saját rendezésű filmjei csaponganak a túl hosszúra nyújtott harci jelenetek és az elképesztően gagyi drámai etapok között. Ja és humorérzéke egyáltalán nincs.
Ezzel szemben Robert Zemeckis egy megvalósító figura. A Vissza a jövőbe filmekhez kellett neki egy elszállt pasas (Bob Gale), akinek az ötletét végül a saját képére formálta, s a vége valami nagyon is meggyőző, arányos valami lett. Zemeckis sokkal kevésbé háttérember, inkább szereti megmutatni mit és hogyan gondol, miközben az alapötletet kiegészíti, megfűszerezi további elemekkel (humor, fordulatok, dráma és akció hirtelen váltakozása), hogy ne legyen olyan analóg az egész produkció hatása. Munkásságának két csúcspontja a Vissza a jövőbe és a Forrest Gump is jól mutatja, mennyire klisékerülő, bár az utóbbi időben nagyon beleragadt a félresikerült, s számára kissé testidegen animációs filmekbe.
A fentiekből talán kitűnik, hogy bizony egy legenda kialakulása nem feltétlenül az őt létrehozó személy eredeti képességei alapján történik. A Star Wars mitológiát a rajongók és a Lucas körül sertepertélő sokaság sokkal magasabb szintre emelte, mint amire alkotója önerőből képes lett volna. Lucas remek kereskedő, de biztos vagyok benne, hogy néha fogalma sincs, mi táplálja ezt az elképesztő imádatot. Illetve azt gondolom, hogy az ő elképzelése minderről, és az ami a legtöbb rajongó fejében van, gyökeresen eltér egymástól. Ezzel szemben Zemeckis pontosan tudta mit akar a vásznon látni, tudta hogyan csinálja meg, és tökéletesen tisztában volt vele, hogyan kell befejezni. Doc és Marty története egy egész, s remélhetőleg nem is nyúl hozzá senki még a csalogató pénzesbuksza kedvéért sem.
S.Spielberg, B. Gale, C. Lloyd, R. Zemeckis, M.J. Fox
Kimondható tehát, hogy a magam részéről mindkét embert tisztelem és becsülöm az elért eredményeik miatt, de valódi szimpátiát csak Zemeckis-szel kapcsolatban érzek. Számomra a mondanivalónak, a műnek és az alkotónak egy egységet kell képviselnie, hogy hiteles legyen mindaz, amit látok és hallok legyen szó, filmről, zenéről, irodalomról, politikáról vagy éppen hétköznapi munkáról.
Előadók, cég- és csapatvezetők, politikusok, egyházi emberek. Jó ideje kutatjuk már, hogy mitől válik valaki jó szónokká, vagy mitől tud olyan ördögien értékesíteni. Mivel ez a tudás valóban készpénzre váltható, hamar egész iparág épült köré, és tapasztalt kommunikációs szakemberek kezdték el oktatni a metakommunikáció trükkjeire lelkes diákjaikat. Átformálták megjelenésüket, szóhasználatukat, beszédük tempóját. Strukturálttá változtatták a tartalmat, és apró kis trükkökkel színesítették a megnyilvánulás összképét (humor - Dakota közmondások, provokatív tettek - a beszéd leiratának széttépése, döfések és vágások - éles szófordulatok és szóképek). Mindeközben azonban háttérbe szorult az, amitől egy beszéd valóban működőképessé válik: a mögöttes meggyőződés, a hit a tartalom jelentőségében. A ma emberének lehetősége van megtanulni, mit és hogyan mondjon úgy hogy annak hatása legyen, miközben egyre kevésbé bízunk a saját meggyőzőerőnkben. Pedig egy szöveg akkor válik igazán élővé, ha az előadó megszabadul minden mesterkéltségtől, és azt adja, ami benne megfogant, ami számára is motiváció volt, ami ihletet adott. Ha nem mesterkélten akarunk hatni, akkor gondoljuk végig, hogy mi magunk hogyan és miért is kerülünk egy beszéd hatása alá. Miért érezzük, hogy az adott személy a szívünkből szól. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy sosem lesznek olyan tökéletesen kimunkált technikák, amivel mindenkit be lehet csapni.Valahol mindig kilóg majd a lóláb és nem lesz meggyőző a mondanivaló tartalmi vagy formai oldala, ha nincs mögötte hittel képviselt valódi érték. Elég összetett élőlények vagyunk, akik rengeteg információt fogadnak be különböző csatornákon, és az összes csatorna kontrollja majdhogynem lehetetlen. Emellett viszont vallom azt, hogy az őszinte és tiszta szándékú szónokoknak is szüksége van gyakorlásra. Amikor valaki nagyon meg akarja mondani, általában csak a tartalmi oldalra figyel, és így olyan részegységek, mint a hadarás, hangerősség változás, szünetek, dadogás, idegen szavak túlzott használata, szemkontaktus mind háttérbe szorulnak. Ezzel pedig ugyanolyan hiteltelenné válik a szónok, mint az utcai szőnyeg- és porszívóárusok. A szabály és a folyamat tehát a következő: találd ki->győzd meg magad->rakd össze a tartalmat->tervezd meg a formát->gyakorolj->hengerelj
Nem mindig egyszerű fókuszálni arra, ami fontos (vagy legalább is látszólag fontos). Létezik az a bizonyos lila köd, vagy vörös posztó, amitől kezdve valahogy minden beszűkül, és képtelenek vagyunk tisztán gondolkodni. Mostanában gyakran eszembe jut agyunk működésének rendszere. Hogyan alakulnak ki azok a dolgok, amik meghatározzák a napi hangulatunkat, hogyan billenünk ki az egyensúlyunkból, hogyan lehet valamilyen gyakorlattal mégis helyreállítani a normális érzelmi állapotot? Egy TED-es előadás (érdemes megnézni itt) folytán kicsivel tisztábban látom a jobb és bal agyféltekénk szerepét. Hogy a racionális, földhözragadt énünkért a bal, míg az érzelmi, spirituális énünkért a jobb oldal a felelős. Bármely oldal dominanciája, vagy hibás működése káros az adott ember szempontjából. Ha ugyanis a bal oldal érzi magát jobban helyzetben, egy gátlásokkal és félelmekkel küszködő személyt kapunk, akit folyamatosan meghatároznak a tanult normák és szabályok. Képtelen elengedni magát és érezni az élet ízét. Ha azonban a jobb agyfélteke uralja a terepet, az adott személyiség szétszórt, csapongó, hangulat orientált lesz. Tudatos életem egy jó részében az arany középutakat kerestem, s próbáltam érvényesíteni az életemben. Ez az újonnan megszerzett tudás pedig még inkább igazolja ezen késztetésem. Meg kell találni az egyensúlyt, nem eldőlni egyik irányba sem, miközben érdemes fejleszteni személyiségünk mindkét oldalát. Nem kis meló, tele rögökkel és útvesztőkkel, de felfele visz.
És ezeket szinte bit szintig lehetne bontani egyre kisebb és kisebb információegységekre. Belátható tehát rögtön két dolog: egyrészt az hogy egy hétköznapi beszélgetés micsoda elképesztő mennyiségű ingert indít el agysejtjeink között, s ennek feldolgozása, szűrése és összegzése ennyire rövid idő alatt ad némi képet szürkeállományunk teljesítőképességéről; másrészt pedig az hogy egy-egy minket érő hatást abszurd dolog csak és kizárólag abban a zárt környezetben értelmezni, amit akkor és ott aktuálisan valóságnak gondolunk (bár időről-időre megtesszük).
