Változás

Márpedig változunk! Bár egyes vélemények (amik szintén tapasztalatok alapján születtek meg) szerint az ember egy bizonyos kor után már nem változik, én váltig állítom, hogy személyiségfejlődésünk folyamatos. Illetve mindig bennünk van a lehetőség egy újabb lépcsőfok megtételére, ha mi is úgy akarjuk.
Ebben a játékban az a szép, hogy mindenki dönthet arról, hogy engedelmeskedik az új ingereknek vagy ellenáll. Miénk a felelősség, hogy elkezdünk-e gondolkodni és változtatni az eddigi világszemléletünkön vagy maradunk abban a megszokott és kipróbált státuszban, ami valamiért kialakult bennünk.
Azzal kell csak vigyázni, hogy ne a kényelem, a dac és a tehetetlenség legyen a fő érv a változásokkal szemben. Így egy évvel a harmadik X fordulója után, azt gondolom, hogy a megújulásra való törekvés, és a változásokkal szembeni nyitottság legalább akkora erény, mint a tudásra épített magabiztosság. Sőt, szerintem még erősíti is egymást ez a két fogalom.
Olyan ez, mint a tanulás ciklusa (ami egyébként teljesen azonos mindenfajta változásmenedzsment elmélettel). Tapasztalás vagy Probléma --> Elemzés --> Tervezés --> Beépítés, Bevésés vagy Tanulás --> Alkalmazás --> Megszerzett tudás --> Tapasztalás --> …
Ha valahol megfeneklünk ebben, akkor jön a „megöregedtem” érzés. Viszont a lelkünk, az általánosan elfogadott vélemény szerint, nem öregszik, így ez indok kb. egy sablon alkalmazása és elfogadása életünkben.
Most még persze nagy a szám, de valamiért úgy érzem, hogy az idő előrehaladtával nem hogy csökkent volna nyitottságom, de egyre inkább érzem magamban az erőt, hogy befogadjam az új élményeket, sőt vágyok rájuk. Még úgy is, hogy teljesen nyilvánvaló, nem lesz minden változás számomra kedvező. Viszont az elmúlt évtizedek azt is bebizonyították, hogy a negatív tapasztalatok vagy bukások is sokat adnak, és belőlük lehet a legtöbbet tanulni.