Gyermekként a kedvenc ünnepem volt. Valahogy minden meg van benne, ami jó és lelkesítő: tavasszal van, fiatal lánglelkűek adják az apropóját, lehet vonulgatni, benne van a szabadság és elég messze van az időben ahhoz, hogy idealizálni lehessen. Aztán később eléggé elment tőle a kedvem. Az átpolitizált ünnep, a hőbörgő tömeg és a kokárda körüli mizéria keserű ízzel töltötte meg a friss levegőre áhítozó számat. Már nem érdekelt a felvonulás, már nem érdekelt hogy ki, mire használja fel az alkalmat hogy verbálisan (vagy fizikailag) belerúgjon valakibe, inkább szerettem távol lenni ettől az egésztől.
Sajnos ma sem mások az érzéseim, és egyáltalán nem zavar, hogy hazámtól távol egy irodában ülve figyelem az eseményeket. Ráadásul most még a Japán történések is jobban érdekelnek, mint a budapesti felvonulások, demonstrációk, retorikai bűvészmutatványok.
 |
| Ki nem szarja le? - rovatunk |
Ettől függetlenül nem áll szándékomban eltemetni márciustizenötöt. Sokkal inkább elzárom kis időre és megőrzöm olyannak, mint amilyennek gyermekként láttam. A magam módján megünneplem Petőfiék hősiességét, felidézem a Várkonyi filmek hangulatát, az iskolai ünnepséget, A kőszívű ember fiai cselekményét és kihagyok mindent, ami napjainkban beszennyezi ezt a remek alkalmat.
Stockholmban hét ágra süt a nap. Az emberek nyugodtak és örülnek a tavasznak, csak egy kicsi képzelőerő kell és elhiszem, hogy velem és Magyarországgal együtt ünnepelnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése