OUTBOX vol 2.

Szia Eszter!

Gratulálok így ismeretlenül is a kezdeményezéshez. Nem csak egy tiszta és nemes cél, de egy remek indikátora civil erőnek, amire igencsak nagy szükség van ma Magyarországon. 2-3 nap alatt 80 ezres tömeg és csak nő a szám. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a kormányzat hogyan tudja majd lereagálni az első, valóban egy egész ország által támogatott kezdeményezést.
Ha már eddig is a nép nevében beszéltek, ideje hallgatni is rájuk.

További sok sikert!

(küldve Dóczi-Tóth Eszternek a Facebook "Mondjunk le az aug. 20-i tűzijáték élményéről az árvízkárosultak javára!!!" csoport elindítójának)

Unicum

Szó érte a ház elejét, hogy kevés a pozitív poszt. Nem fogadom el senki véleményét a saját blogomon, úgyhogy nem azért mert valaki beleröfögött, csak passzióból írok életingelő cuccost most.

A tegnapi esőzésnek volt egy igencsak érdekes és kellemes eleme. Miután nagy lelkesen konstatáltam, hogy csak akkor esik, amikor nyeregben vagyok, próbáltam az otthon váró fürdőkádamra koncentrálni. Ehhez hozzájött még a füldugasz a fülemben, na meg a Gepida alattam. Esett! Nem kicsit, nagyon. Az utcák egyre inkább kihaltak, az autók is belassítottak, az emberek próbáltak menedéket keresni. Mintha csak előttem nyílt volna ki a tömeg, én pedig haladtam, mint aki felett kék az ég, mert a The Darkness egyik száma valahogy pont beleillett ebbe a képbe. Valahol a Lánchíd környékén dobta a véletlen a lejátszási listámról, és mire hazaértem már girbe-gurba nyomvonalon haladtam, annyira átszellemültem.

Nem hiszem, hogy maga a zene vagy az eső esetleg én magam lettem volna ennek a jókedvnek az oka, egyszerűen csak egy pillanatra minden összepasszolt, és szerencsémre volt időm ráeszmélni. Valahogy így születnek a kedvenc számok, és az ihlet is egy-egy ilyen élet-klip szüleménye.

S hogy legalább az egyik részt átadjam ebből, jöjjön a The Darkness-től a Growing on Me...
(nem, a videónak valóban semmi értelme)

Just (not to) do it!

Azt az alulmotivált kurva anyját! Már egy ideje rájöttem, hogy a hétköznapi élet (kelés, reggeli, munka, ebéd, munka, hazazötty, vacsi, nyet, fürdés, alvás) elemei egyszerűen nem adják meg azt az ingerszintet, ami ébren tartana. Most is itt ülök az asztalomnál, és alszom, miközben majdnem tisztán látom, mihez kellene kezdenem. Nyakamban néhány számsor elemzése, egy tréning, némi közösségépítés. Mind-mind kb. elcsúszott határidős dolgok, mégsem érzem azt, hogy nekem ezeknek most aztán rohadt gyorsan neki kéne állnom. Nincs mi hajtson, nincs mi ösztönözzön. Hiányzik egy inger valamilyen irányból, ami megadja a kezdő lökést.
Anyám erre azt mondaná, hogy erőt kell venni magadon, ami szép és jó, és közhelyes, de a dolgok (nálam nem így működnek). Ha nincs meg az érzelmi indíttatásom valamire, az akkor sem fog elkészülni, ha piros hó esik június közepén (erre egyébként egyre nagyobb esély). Néha azt hiszem, hogy a sors ezekkel az érzésekkel irányít egy bizonyos cél felé (koncentrálj arra, ami ösztönöz, szard le, ami untat). Néha meg megrettenek, hogy mi van, ha ez egyszerű lustaság, dőreség? Ha körbenézek, rengeteg ember végez elképesztően unalmas munkákat 110%-os erőbedobással, egyszerűen azért mert megfelelési kényszere van. Nem tud aludni, ha nem érzi, azt hogy maximálisan odatette magát, és akár még éjszaka is felkel csiszolni a nagy művön...ami persze többnyire csak neki nagy mű. Más értelmezés szerint persze ez az igazi felelősségérzet a munkánkkal kapcsolatban és valójában mindenkitől ezt várja el a cég.
Nem tudom, mi az igazság, és fogalmam sincs, mi miért történik. Élek és érzek, ahogy a szívem, az agyam diktálja. Ha hülyeségbe visznek, akkor annak is meglesz az oka. Muszáj így látnom, ha már egyszerűen képtelen vagyok odafigyelni olyasmire, ami nem érdekel, mégha olyan űberfontos is.

Ez jár most a fejemben:
"Ha kúszunk a sárban,
Hát együtt tegyük.
Ha megölsz egy állatot,
Együtt együk,
Szívem."
http://www.youtube.com/watch?v=ahM25bVyPMA