Az Űrodüsszeia

már nem csak dátum

1968, a hidegháború kellős közepe. Még javában dübörög az Apollo-program, de a Hold még csak egy fehérlő égitest fent az égen, emberi láb még nem érintette. Egy brit író és egy Amerikába szakadt, ám szintén szigetországi rendező merész vállalkozásba kezd. Megalkotják a filmtörténelem legjobb tudományos fantasztikus filmjét, az író friss regényéből.
A könyv és a film szerves szimbiózisban van egymással. Amikor először láttam az utóbbit, jóval a Star Wars-ok után, lekötött, de nem különösebben értettem, értékeltem. Majd kezdett érni bennem a gondolat, hogy azért ez mégis csak más tészta, mint a dzsedájok meg a dártvéder bohóckodása a fénykarddal. Itt valami többről van szó, mint egy unalmas és vontatott űrdráma majmokkal az elején és valami perverz ágyjelenettel a végén.
Jöttek az életemben Clarke regények sorban (köszönhetően Mike Oldfield, The Songs of Distant Earth albumának, amit szintén egy Clarke regény ihletett - a zene meg engem), s amikor 3 nap alatt átrohantam a 2001: Űrodüsszeián esett le, micsoda remek történetről van szó, ami nem csak egy kalandos utazást ír le, de valójában egyfajta teremtéstörténet, Clarke-hoz méltóan rengeteg, a mai napig helytálló technikai leírással és zsigeri humanizmussal. Kerek és egész.
Miután néhány dologban megvilágosodtam, újra leültem Stanley Kubrick filmje elé. Érdekes élmény volt, másodszorra nézve valamit valójában először látni. Egyszerűen letaglózott az a precizitás, elszántság és esztétikai érzék, amivel a különc rendező-zseni hozzányúlt honfitársa történetéhez.

színtiszta gondolatok (Clarke)

Majd 10 évvel korábban, hogy a nézők a székhez tapadtak, mert egy birodalmi romboló elsuhant "felettük" a vásznon, Kubrick és csapata akkorát vert az Industrial Light and Magic (alapítva 1975) kreativjaira, hogy öröm nézni. Még nem is tudták, mi várja az embert a Holdon, de már majdnem tökéletes képet festettek egy űrutazásról és égi társunk felszínéről. A vizuáltechnika gyerekcipőben járt, de a Discovery és a többi űrhajó látványa lenyűgöző. Ráadásul egyetlen jelenet, egyetlen másodperce sem csap át giccsbe vagy esik túlzásokba.
A film vitathatatlanul lassú és megfontolt. A hangoknak és a hangtalanságnak is hatalmas szerepe van abban, hogy végig feszült és kényelmetlen érzéseket kelt a nézőben. Nem sokkol, nem hatásvadász, csak nagyon tudatosan érzékelteti a szereplők komoly és veszélyekkel teli helyzetét. S hogy mégse legyen az egész alkotás alaphangulata depressziós, egy elképesztő ötlettel a rendező rákeveri palettájára Johann Strauss A Kék Duna keringőjének méltóságteljes dallamát.
Az eredmény önmagáért beszél:



A film záró képsorai tökéletesen értelmezhetetlenek a könyv nélkül. Főhősünk, a magára maradt Dave Bowman űrhajós, miután kiiktatja a teljes legénységet kötelességtudatból legyilkoló HAL-9000-es számítógépet, elindul a Jupiter egyik holdja felé egy kapszulában. Innentől a film szakít a szokványos eszközökkel, és egy költeménybe csap át életről, halálról, egy magasabb rendű tudatállapotról, az ismeretlen értelemről, talán kicsit Istenről is.

mesteri stílus (Kubrick)

Azt gondolom, hogy ma egyetlen amerikai stúdió sem lenne hajlandó bevállalni ilyen formában ezt a produkciót. Kubrick-kal dolgozni mindig is kihívás volt környezete számára, azonosulni szemléletével pedig igen komoly agymunka még ma is. Arthur C. Clarke kristálytiszta és józan logikájához azonban adott valami olyan pluszt, aminek köszönhetően a 2001: Űrodüsszeia minden idők egyik legjobb filmje, a sci-fi műfaj ikonja, egy új korszak mérföldköve lett. Érinthetetlen és tökéletes.