Nincs itt semmi látnivaló!

"Hátőőőőőőőő!"

Vicces ez az egész felfordulás a Wikileaks doksijai körül. Meg kell mondjam tetszik, még akkor is ha egyet tudok érteni azokkal az érvekkel is, amik veszélyesnek tartják Julian Assange oldalának tevékenységét. A valódi érzelmek és vélemények napvilágra kerülése elképesztően veszélyes tud lenni az alapvetően színfalakra és látszattevékenységre épített emberi civilizációban.
S bár sokan hangoztatják a "hír szent, a vélemény szabad" szólam örökérvényűségét, azt mindenki tudja, hogy sem az egyén, sem munkahely, sem a politika, sem a mikro- vagy makrogazdaság és természetesen a világpolitika szintjén sem alkalmazható ez (Mikor mondtad utoljára a főnököd szemébe, hogy egy semmirekellő szarkupac, aki csak hátráltatja a céget?) Takargatjuk, takargatnunk kell a véleményünket. Becsomagolni, háttérmegbeszéléseken kifejezésre juttatni vagy elzárni mindörökre (s egy remek gyomorgörcs formájában újra találkozni vele).

Barik, legjobb barik...khmm!

Az emberi psziché ugyanis nincs felkészítve a direkt véleményekre. A legkeményebb támadásnak minősül, ha valaki kritikát fogalmaz meg velünk, a munkamódszereinkkel, viselkedésünkkel kapcsolatban, s ez olyan érzelmeket szülhet, amik akár a hírhedt "piros gombok" megnyomásához is vezethetnek a frusztrált elnököknél és elnöknőknél.
Valahogy mindig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az országok vezetői és képviselői is emberek. A körülöttük lévő iratkupacok, a névjegykártyáikon szereplő letaglózó pozíciók, a kapcsolatrendszerük miatt sokszor túldimenzionáljuk őket (hiszünk nekik a választásokkor, természetesnek vesszük előjogaikat, képüket még életükben a falakra aggatjuk), miközben nagyon sokszor (sőt még annál is többször) a szerencse, a megalkuvóképesség vagy a gátlástalanság éppúgy hozzájárul ahhoz, hogy olyan magas pozícióba jutottak, mint a valós emberi képességek (racionalitás és diplomáciai érzék, szakmai felkészültség, precizitás, felelősségérzet, bölcsesség, kiegyensúlyozottság, stb.).
Most pedig csodálkozunk, hogy Angela nem kreatív és lassú, az arabok egymást ugyanúgy utálják, mint a keresztényeket (vagy a keresztények egymást), hogy Silvio és Nicolas pofátlanul kihasználják hatalmukat és csajoznak ha köll, ha nem, s hogy Vlagyimir Vlagyimirovics egy lusta maffiafőnök. Most őszintén? Tényleg csodálkozunk? Egy nagy fenét! Inkább egy jóleső "naugye" érzés van bennünk, egy másik adag "tudtam én ezt"-tel karöltve.

csöpög a vaj

Így működik a világ, így működik a politika mióta az első majom a tudatára ébredt és elkezdte fájlalni a hátsóját, mert lepottyant fáról. Nincsenek született előjogok, és megszavazott bizalom, csak és kizárólag kiérdemelt tisztelet létezik. Ha pedig az úgy nevezett elit nem tud túllépni a saját gyengeségein és szembesülni a képességek hiányával, akkor legalább az "alattvalók" számára okoz néhány kellemes percet a "Meztelen a király" mese újra és újra visszatérő sztorija.

Egyébként meg tényleg annyira nehéz úgy élni, dolgozni, vezetni, írni és beszélni, hogy saját magunk és környezetünk számára hosszú távon is felvállalhatóak legyenek cselekedeteink?
/a kérdés megfogalmazója költő.../