Kezdettől fogva azt képviselem, hogy attól függetlenül, hogy ideológiailag nem tudok mit kezdeni Orbán Viktor álnacionalista, polgári és nemzeti politikai színezetével, mindenképpen drukkolok neki, hogy sikerüljön valamilyen irányba elmozdítani ezt a kis országot. Arra azt hiszem, még elég sokat kell várni, hogy csápolni kezdjek egy fideszes nagygyűlésen, de az eddigi események elég érdekesek ahhoz, hogy figyeljünk rájuk.
Látom a jövőt!
Ahogy a DeDi írásában is szerepel, OVi szemlélete és tervei olyan irányba mutatnak, ami végeredményben jót tehet a régiónak és Magyarországnak is. Végre van legalább egy terv, amelynek ugyan nem része az általam szorgalmazott strukturális átalakítás és állami hatékonyság növelés, illetve nem szól a korrupció visszaszorításáról (Pintérrel az élen ez elég viccesen is hangzana), de makrogazdasági szinten van benne ráció.
Írd és mond, mindig szerettem azokat a terveket és tetteket, amelyek alapja valamilyen újításba vetett hit. És nagyon úgy tűnik, hogy miniszterelnökünknek van egy víziója Közép-Európáról, amit a 2/3-os többségével elkezdett felépíteni. Sokan vannak körülötte, akik hisznek benne (mármint Viktorban, nem a víziójában...azt szimplán csak nem értik), s ilyen hátszéllel talán az alapozás mellett néhány szintet is fel tud építeni ebből az új gazdasági modellből.
Sosem tagadtam, alapvetően liberális szemléletű vagyok. Hiszek a józan paraszti észben és normális emberi közösségek önszabályozásában. Be kell azonban látnom, hogy egy ország vagy egy kontinens teljes lakosságát egyszerűen képtelenség "normális emberi közösségnek" titulálni. Sokszínű, ellentmondásos és megannyi érzelemtől fűtött emberanyag, amit az eltérő kultúra és értékrend időről időre csoportokra oszt. Sokkal inkább hasonlít egy állati táplálkozásláncra, mint a görögök által elképzelt démoszra. Ugyanolyan farkastörvények között kell léteznünk és érvényesülnünk, mint a törzsközösségeknek, csak az öklök helyett a szavak, lándzsák helyett pénz, pajzs helyett pozíciók döntenek egy-egy csata kimeneteléről.
Ebből is egy kicsit, meg abból is...
Egy ilyen csapatot pedig laza gyeplővel elég nehéz irányítani (ebben Viktornak teljes mértékben igazat adok). Erős vezetőre, és erős háttérre van szükség, és arra hogy az elöljárók képesek legyenek azonosulni az közös politikai eszmékkel, irányzatokkal. Ez a Fidesz, kissé militáns szervezetével meg is valósul. Az 1-es számú vezető személyéhez nem is férhet kétség, a modell eddig tökéletes. Azonban a "führer" alatti viszonyokon sokkal több múlik, mint amennyit most még meg tudunk ítélni. Hiába dolgozik Viktor a nagy művén, ha alatta - teszem hozzá a tőle tanult eszközökkel - kiskatonái elkezdik építeni a saját királyságukat, kilökve mindenkit a húsosfazék mellől. Bár most még nem látszik olyan tisztán, a Fidesz legnagyobb ellenfele saját maga és a 2/3-os többség. Fél év telt el az országos választások óta és még van tere a 8 évig kormányzó ellenzék ekézésének, hibáztatásának. Ez még egy egy jó fél évig működhet így, aztán kifogyunk az ellenből. Viktor már el is kezdte keresni az új bűnbakokat (IMF, tőkések, multik, Nyugat-Európa), hogy ne maradjon ellenségkép nélkül a nemzet, különben gyorsan észrevennénk, hogy a szomszéd fűje mennyivel zöldebb, pedig ő is fideszes, basszameg!
Tartok azonban attól, hogy ilyen távoli sötét erők nem lesznek elegek ahhoz, hogy a Fidesz ne kezdjen el megrogyni a saját súlya alatt. Ha ellehetetlenítik az ellenzéket, ha nem tudják folyamatosan bizonyítani hogy továbbra is forradalom van, és hogy ők a "jobbak", akkor ilyen lelkülettel egyszer csak kénytelenek lesznek elkezdeni csócsálni a saját farkukat. Nem lesz már közös érdek, a királyságok levetik magukról a kantárt, és önálló vágtába kezdenek.
Példaképek?
Hogy ezzel Viktor hogyan fog megbirkózni még a jövő zenéje. Attól is függ, hogy mennyire köti majd le figyelmét a nagypolitika és hogy káderei mennyire fognak a kezére dolgozni. Jó példa Oroszország meg Kína, de ne felejtsük el, hogy ezen országok társadalma évszázadokon át beleszocializálódott egy nagy vezető követésébe (ahogy Hofi fogalmazott anno: "képtelenek boldogok lenni, ha nem szaros a szájuk"). Kicsiny Pannóniánk ezzel szemben éppen hogy az individualista, bukott forradalmárok bölcsője, akik akkor is nekimennek a falnak, ha az vasbetonból van és a másik felén ugyanaz a szarkupac található, mint ezen a felén. Tipikus "mindegy miért, csak tüntessünk" banda vagyunk, akik csupán kis ideig bírják ki konfliktus nélkül.
Ezen kell Viktornak úrrá lenni, építkezni, rombolni, nevelni, harcolni, manipulálni és büntetni. Testhezálló feladat...egy klónhadsereg számára.
Egy igazi államférfi fején az ősz hajszálak a bölcsességet és a tapasztalatot jelentik. Ahogy most a dolgok állnak ezzel az egy dizájnelemmel nem lesz gondja nagyrabecsült miniszterelnökünknek.
Filmes kitekintés, mer' az is kell néha. A napokban néztem újra a Vissza a jövőbe széria III. részét, s mivel vitathatatlanul rajongónak számítok, sokadjára is képes volt lenyűgözni. Egy másik irányból meg folyamatosan érnek a Star Wars univerzummal kapcsolatos hatások, s bizony itt sincs mit szégyellni azon, hogy az első 3 rész anno hatalmas élmény volt, és jó keményen beleégett gyermeki agyamba az egész dzsedáj kultúrkör.
De valójában nem is ezek a produkciók érdekesek most számomra. Sokkal inkább az alkotóik. (Vicces, hogy mindkettő születésénél ott bábáskodott a háttérben Spielberg, de az ő munkásságával nem lehet mit kezdeni. Spielberg bácsi álmodónak és megvalósítónak is született egyszerre, ebben pedig zseniális még a melléfogásaival együtt is. Pont!) Sokkal érdekesebb viszont Lucas és Zemeckis profilja. Az életpályájuk és munkájuk alapján egész pofás kis személyiségrajzot lehet róluk összerakni, amiből kitűnik, hogy nincs recept a sikerre.
George Lucas és klónkatonái
Vegyük először Lucast. Remek író és producer, rettenetes rendező. A gyermeki énjében valóban örök harcot vív a jó és a gonosz. Álmodozik, tervezget, aztán amikor a megvalósításra kerül a sor döcög és mellényúl. Lucas-nak nincs különösebb esztétikai érzéke, nem érzi az arányokat. Illetve amit érez az egy nagyon szélsőséges valóság. Viszont minden jel szerint képes ebben-abban hallgatni másokra, és csak hátulról irányítani a folyamatokat. Lucas nekem mindig is száraz és szirupos volt egyszerre. Saját rendezésű filmjei csaponganak a túl hosszúra nyújtott harci jelenetek és az elképesztően gagyi drámai etapok között. Ja és humorérzéke egyáltalán nincs.
Ezzel szemben Robert Zemeckis egy megvalósító figura. A Vissza a jövőbe filmekhez kellett neki egy elszállt pasas (Bob Gale), akinek az ötletét végül a saját képére formálta, s a vége valami nagyon is meggyőző, arányos valami lett. Zemeckis sokkal kevésbé háttérember, inkább szereti megmutatni mit és hogyan gondol, miközben az alapötletet kiegészíti, megfűszerezi további elemekkel (humor, fordulatok, dráma és akció hirtelen váltakozása), hogy ne legyen olyan analóg az egész produkció hatása. Munkásságának két csúcspontja a Vissza a jövőbe és a Forrest Gump is jól mutatja, mennyire klisékerülő, bár az utóbbi időben nagyon beleragadt a félresikerült, s számára kissé testidegen animációs filmekbe.
A fentiekből talán kitűnik, hogy bizony egy legenda kialakulása nem feltétlenül az őt létrehozó személy eredeti képességei alapján történik. A Star Wars mitológiát a rajongók és a Lucas körül sertepertélő sokaság sokkal magasabb szintre emelte, mint amire alkotója önerőből képes lett volna. Lucas remek kereskedő, de biztos vagyok benne, hogy néha fogalma sincs, mi táplálja ezt az elképesztő imádatot. Illetve azt gondolom, hogy az ő elképzelése minderről, és az ami a legtöbb rajongó fejében van, gyökeresen eltér egymástól. Ezzel szemben Zemeckis pontosan tudta mit akar a vásznon látni, tudta hogyan csinálja meg, és tökéletesen tisztában volt vele, hogyan kell befejezni. Doc és Marty története egy egész, s remélhetőleg nem is nyúl hozzá senki még a csalogató pénzesbuksza kedvéért sem.
S.Spielberg, B. Gale, C. Lloyd, R. Zemeckis, M.J. Fox
Kimondható tehát, hogy a magam részéről mindkét embert tisztelem és becsülöm az elért eredményeik miatt, de valódi szimpátiát csak Zemeckis-szel kapcsolatban érzek. Számomra a mondanivalónak, a műnek és az alkotónak egy egységet kell képviselnie, hogy hiteles legyen mindaz, amit látok és hallok legyen szó, filmről, zenéről, irodalomról, politikáról vagy éppen hétköznapi munkáról.
Előadók, cég- és csapatvezetők, politikusok, egyházi emberek. Jó ideje kutatjuk már, hogy mitől válik valaki jó szónokká, vagy mitől tud olyan ördögien értékesíteni. Mivel ez a tudás valóban készpénzre váltható, hamar egész iparág épült köré, és tapasztalt kommunikációs szakemberek kezdték el oktatni a metakommunikáció trükkjeire lelkes diákjaikat. Átformálták megjelenésüket, szóhasználatukat, beszédük tempóját. Strukturálttá változtatták a tartalmat, és apró kis trükkökkel színesítették a megnyilvánulás összképét (humor - Dakota közmondások, provokatív tettek - a beszéd leiratának széttépése, döfések és vágások - éles szófordulatok és szóképek). Mindeközben azonban háttérbe szorult az, amitől egy beszéd valóban működőképessé válik: a mögöttes meggyőződés, a hit a tartalom jelentőségében. A ma emberének lehetősége van megtanulni, mit és hogyan mondjon úgy hogy annak hatása legyen, miközben egyre kevésbé bízunk a saját meggyőzőerőnkben. Pedig egy szöveg akkor válik igazán élővé, ha az előadó megszabadul minden mesterkéltségtől, és azt adja, ami benne megfogant, ami számára is motiváció volt, ami ihletet adott. Ha nem mesterkélten akarunk hatni, akkor gondoljuk végig, hogy mi magunk hogyan és miért is kerülünk egy beszéd hatása alá. Miért érezzük, hogy az adott személy a szívünkből szól. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy sosem lesznek olyan tökéletesen kimunkált technikák, amivel mindenkit be lehet csapni.Valahol mindig kilóg majd a lóláb és nem lesz meggyőző a mondanivaló tartalmi vagy formai oldala, ha nincs mögötte hittel képviselt valódi érték. Elég összetett élőlények vagyunk, akik rengeteg információt fogadnak be különböző csatornákon, és az összes csatorna kontrollja majdhogynem lehetetlen. Emellett viszont vallom azt, hogy az őszinte és tiszta szándékú szónokoknak is szüksége van gyakorlásra. Amikor valaki nagyon meg akarja mondani, általában csak a tartalmi oldalra figyel, és így olyan részegységek, mint a hadarás, hangerősség változás, szünetek, dadogás, idegen szavak túlzott használata, szemkontaktus mind háttérbe szorulnak. Ezzel pedig ugyanolyan hiteltelenné válik a szónok, mint az utcai szőnyeg- és porszívóárusok. A szabály és a folyamat tehát a következő: találd ki->győzd meg magad->rakd össze a tartalmat->tervezd meg a formát->gyakorolj->hengerelj
Nem mindig egyszerű fókuszálni arra, ami fontos (vagy legalább is látszólag fontos). Létezik az a bizonyos lila köd, vagy vörös posztó, amitől kezdve valahogy minden beszűkül, és képtelenek vagyunk tisztán gondolkodni. Mostanában gyakran eszembe jut agyunk működésének rendszere. Hogyan alakulnak ki azok a dolgok, amik meghatározzák a napi hangulatunkat, hogyan billenünk ki az egyensúlyunkból, hogyan lehet valamilyen gyakorlattal mégis helyreállítani a normális érzelmi állapotot? Egy TED-es előadás (érdemes megnézni itt) folytán kicsivel tisztábban látom a jobb és bal agyféltekénk szerepét. Hogy a racionális, földhözragadt énünkért a bal, míg az érzelmi, spirituális énünkért a jobb oldal a felelős. Bármely oldal dominanciája, vagy hibás működése káros az adott ember szempontjából. Ha ugyanis a bal oldal érzi magát jobban helyzetben, egy gátlásokkal és félelmekkel küszködő személyt kapunk, akit folyamatosan meghatároznak a tanult normák és szabályok. Képtelen elengedni magát és érezni az élet ízét. Ha azonban a jobb agyfélteke uralja a terepet, az adott személyiség szétszórt, csapongó, hangulat orientált lesz. Tudatos életem egy jó részében az arany középutakat kerestem, s próbáltam érvényesíteni az életemben. Ez az újonnan megszerzett tudás pedig még inkább igazolja ezen késztetésem. Meg kell találni az egyensúlyt, nem eldőlni egyik irányba sem, miközben érdemes fejleszteni személyiségünk mindkét oldalát. Nem kis meló, tele rögökkel és útvesztőkkel, de felfele visz.
Hmmm, ez így nagyon nem kóser. A stílus lopott, az ötlet sem új, az üzenet ködös. Azt hiszem, jobban felfigyelnék rájuk, ha mondjuk egy Modern Képmesék szerű sorozatot támogatnának inkább. A Telenor / Djuice egy profitorientált cég, ahogy a...z összes partnerük az. A cél az ügyfélkör bővítése, amihez csak egy eszköz a szociális érzékenység vagy a társadalmi tudatosság bizonygatása. De az irány abszolút rossz. Miért nem próbál a Djuice csapat valami hihetőbbel előállni? (közösségek szervezése valami össztársadalmi cél érdekében, pl.: kerékpározás, művészeti értékek terjesztése, környezetvédelem stb.) Amíg fogyasztásra ösztönzünk és a fogyasztói társadalmat szapuljuk, addig ez az egész állati nyakatekert lesz. Sajnos dislike, pedig van benne pénz rendesen és az induló kampányfilm tetszett.
Márpedig változunk! Bár egyes vélemények (amik szintén tapasztalatok alapján születtek meg) szerint az ember egy bizonyos kor után már nem változik, én váltig állítom, hogy személyiségfejlődésünk folyamatos. Illetve mindig bennünk van a lehetőség egy újabb lépcsőfok megtételére, ha mi is úgy akarjuk. Ebben a játékban az a szép, hogy mindenki dönthet arról, hogy engedelmeskedik az új ingereknek vagy ellenáll. Miénk a felelősség, hogy elkezdünk-e gondolkodni és változtatni az eddigi világszemléletünkön vagy maradunk abban a megszokott és kipróbált státuszban, ami valamiért kialakult bennünk. Azzal kell csak vigyázni, hogy ne a kényelem, a dac és a tehetetlenség legyen a fő érv a változásokkal szemben. Így egy évvel a harmadik X fordulója után, azt gondolom, hogy a megújulásra való törekvés, és a változásokkal szembeni nyitottság legalább akkora erény, mint a tudásra épített magabiztosság. Sőt, szerintem még erősíti is egymást ez a két fogalom. Olyan ez, mint a tanulás ciklusa (ami egyébként teljesen azonos mindenfajta változásmenedzsment elmélettel). Tapasztalás vagy Probléma --> Elemzés --> Tervezés --> Beépítés, Bevésés vagy Tanulás --> Alkalmazás --> Megszerzett tudás --> Tapasztalás --> … Ha valahol megfeneklünk ebben, akkor jön a „megöregedtem” érzés. Viszont a lelkünk, az általánosan elfogadott vélemény szerint, nem öregszik, így ez indok kb. egy sablon alkalmazása és elfogadása életünkben. Most még persze nagy a szám, de valamiért úgy érzem, hogy az idő előrehaladtával nem hogy csökkent volna nyitottságom, de egyre inkább érzem magamban az erőt, hogy befogadjam az új élményeket, sőt vágyok rájuk. Még úgy is, hogy teljesen nyilvánvaló, nem lesz minden változás számomra kedvező. Viszont az elmúlt évtizedek azt is bebizonyították, hogy a negatív tapasztalatok vagy bukások is sokat adnak, és belőlük lehet a legtöbbet tanulni.
Előadók, cég- és csapatvezetők, politikusok, egyházi emberek. Jó ideje kutatjuk már, hogy mitől válik valaki jó szónokká, vagy mitől tud olyan ördögien értékesíteni. Mivel ez a tudás valóban készpénzre váltható, hamar egész iparág épült köré, és tapasztalt kommunikációs szakemberek kezdték el oktatni a metakommunikáció trükkjeire lelkes diákjaikat. Átformálták megjelenésüket, szóhasználatukat, beszédük tempóját. Strukturálttá változtatták a tartalmat, és apró kis trükkökkel színesítették a megnyilvánulás összképét (humor - Dakota közmondások, provokatív tettek - a beszéd leiratának széttépése, döfések és vágások - éles szófordulatok és szóképek).
Nem mindig egyszerű fókuszálni arra, ami fontos (vagy legalább is látszólag fontos). Létezik az a bizonyos lila köd, vagy vörös posztó, amitől kezdve valahogy minden beszűkül, és képtelenek vagyunk tisztán gondolkodni. Mostanában gyakran eszembe jut agyunk működésének rendszere. Hogyan alakulnak ki azok a dolgok, amik meghatározzák a napi hangulatunkat, hogyan billenünk ki az egyensúlyunkból, hogyan lehet valamilyen gyakorlattal mégis helyreállítani a normális érzelmi állapotot? Egy TED-es előadás (érdemes megnézni itt) folytán kicsivel tisztábban látom a jobb és bal agyféltekénk szerepét. Hogy a racionális, földhözragadt énünkért a bal, míg az érzelmi, spirituális énünkért a jobb oldal a felelős. Bármely oldal dominanciája, vagy hibás működése káros az adott ember szempontjából.
elengedni magát és érezni az élet ízét. Ha azonban a jobb agyfélteke uralja a terepet, az adott személyiség szétszórt, csapongó, hangulat orientált lesz.
Ebben a játékban az a szép, hogy mindenki dönthet arról, hogy engedelmeskedik az új ingereknek vagy ellenáll. Miénk a felelősség, hogy elkezdünk-e gondolkodni és változtatni az eddigi világszemléletünkön vagy maradunk abban a megszokott és kipróbált státuszban, ami valamiért kialakult bennünk.
Ha valahol megfeneklünk ebben, akkor jön a „megöregedtem” érzés. Viszont a lelkünk, az általánosan elfogadott vélemény szerint, nem öregszik, így ez indok kb. egy sablon alkalmazása és elfogadása életünkben.
