Az Idus

Gyermekként a kedvenc ünnepem volt. Valahogy minden meg van benne, ami jó és lelkesítő: tavasszal van, fiatal lánglelkűek adják az apropóját, lehet vonulgatni, benne van a szabadság és elég messze van az időben ahhoz, hogy idealizálni lehessen. Aztán később eléggé elment tőle a kedvem. Az átpolitizált ünnep, a hőbörgő tömeg és a kokárda körüli mizéria keserű ízzel töltötte meg a friss levegőre áhítozó számat. Már nem érdekelt a felvonulás, már nem érdekelt hogy ki, mire használja fel az alkalmat hogy verbálisan (vagy fizikailag) belerúgjon valakibe, inkább szerettem távol lenni ettől az egésztől.

Sajnos ma sem mások az érzéseim, és egyáltalán nem zavar, hogy hazámtól távol egy irodában ülve figyelem az eseményeket. Ráadásul most még a Japán történések is jobban érdekelnek, mint a budapesti felvonulások, demonstrációk, retorikai bűvészmutatványok.

Ki nem szarja le? - rovatunk

Ettől függetlenül nem áll szándékomban eltemetni márciustizenötöt. Sokkal inkább elzárom kis időre és megőrzöm olyannak, mint amilyennek gyermekként láttam. A magam módján megünneplem Petőfiék hősiességét, felidézem a Várkonyi filmek hangulatát, az iskolai ünnepséget, A kőszívű ember fiai cselekményét és kihagyok mindent, ami napjainkban beszennyezi ezt a remek alkalmat.

Stockholmban hét ágra süt a nap. Az emberek nyugodtak és örülnek a tavasznak, csak egy kicsi képzelőerő kell és elhiszem, hogy velem és Magyarországgal együtt ünnepelnek.

Pedig DE!

világos, hogy Viki a hunyó

Gyurcsány Ferenc évértékelő beszédében kikéri magának, hogy egyesek "egyik kutya, másik eb" véleménnyel legyenek a mai politikai elittel kapcsolatban. Vicces! Mert egyrészt ezek az egyesek, ha jól látom, az igazi többség kis hazánkban. Másrészt meg pont egy olyan ember szájából hangzanak el ezek a szavak, aki a jelenleg regnáló miniszterelnökhöz hasonló mértékben felelős a magyar politika lejáratásáért.
Megáll az ész, hogy a hatalom valóban képes kilúgozni emberek fejéből az bukáshoz vezető okokat. Egykori főmuftink úgy áll most a felemás zászlóhad előtt (merthogy ő európai demokrata, pfehh), kivont karddal, mintha nem lett volna 6 egymást követő éve bizonyítani, hogy tudja és tudja és tudja. Ehelyett elcseszett egy csomó időt az ország életéből és semmilyen látható fejlődést nem produkált. Ráadásul az utolsó egy évben még be is ismerte alkalmatlanságát és átadta a kormányrudat.

jól láthatóan Feri a hibás

Mivel azok közé tartozom, akik egykoron hittek a személyében, azt gondolom joggal török pálcát felette, és mindazok felett, akik még most is visszasírják a gyurcsányi érát. Meg kellene már érteni: amíg ebben az országban két ilyen alternatíva között lehet választani, mint Vikk és Fecó, addig érdemesebb miszlikekre tépni a szavazólapot és bő nyállal leküldeni a gyomorba. Ők nem alternatívák, hanem a koncon marakodó impotens hiénák. Azért impotensek, mert korlátoltságuk okán nem képesek új generáció létrehozására. Abban hisznek, hogy ismerik a helyes irányt és az eszközöket. Ezt a tudást, pedig átadják környezetüknek, totálisan lehetetlenné téve a megújulást.
Akik ugyanis az ő szárnyuk alatt nevelkednek, sosem lesznek képesek belátni, hogy az értékteremtő hatalomhoz alázat, önkritika és elszántság kell egyszerre. Alázat ahhoz, hogy feladatként és ne áldásként, születési jogként tekintsünk a ránk ruházott lehetőségre. Önkritika ahhoz, hogy mindenkor képesek legyünk vizsgálni döntéseink hatását és még időben cselekedni, ha tévúton járunk (értsd: ne dacból tartsunk életben egy károkat okozó jogszabályt). Elszántság pedig ahhoz, hogy kíméletlenül kiirtsuk azokat magunk mellől, akik az eddig jól begyakorolt parazita és élősködő üzemmódban kívánják folytatni politikai karrierjüket.

pedig ezt közös erővel sikerült elb...

Jelen vezetőinknek, az én meglátásom szerint, ezen erények közül egyik sincs a birtokukában. Csak és kizárólag egymás léte tartja őket életben és felszínen. Kiszolgálják egymás igényeit és kart karba öltve lavíroznak lefelé a lejtőn, magukkal ráncigálva Pannónia földjét.
Szánalmas senkik öltönyben feszítve, betanult lózungokkal és jogtalan sértettséggel az arcukon illetve a hangjukban. Visszavonulásra képtelen bunkerharcosok, akik békéről prédikálnak ravaszon tartott kézzel. Amnéziás értelmi fogyatékosok, akik számára a hazugság már nem több, mint egy sikeres vagy sikertelen politikai eszköz.
Uraim, én nem szavaztam önökre, de európai polgárként mégis számomra kellemetlen, amilyen teljesítményt önök nyújtanak!

Néhány szemelvény az elhangzott beszédekből kizárólag mazochistáknak:

Stan:

és Pan:

Tizennyolc nap

Ennyi ideig nem adták fel a Tahrír téren az elégedetlen egyiptomiak. Sosem hittem volna, hogy az arab világ ilyen példát tud mutatni a "fejlett" nyugatnak, és most jól esik a meglepetés. Olyasmit hozott össze egy igencsak vegyes társaság, ami előtt le a kalappal. És nem csak azért, mert fellázadtak egy három évtizede regnáló hatalom ellen, nem csak azért mert állhatatosak, bátrak és kitartóak voltak, nem csak azért mert nem hatották meg őket az üres lózungok, nem csak azért mert visszaverték az ellentüntetőket hanem különösképpen azért mert mindezt a lehető legbékésebben és mégis határozottan tették.
Hosni Mubarakot is megértem valahol. Az egész világ forrongott, amikor születésem idején átvette a hatalmat. Sokat tett ennek az országnak a békéjéért, stabilitásáért. Aztán még többet az elnyomásáért, elhitetve mindenkivel, hogy ezzel az "iszlamista csürhével" csak az ő militáns politikája bír. De a mór megtette kötelességét, mégsem ment sehova. Bizonyára először megrészegítette hatalma, aztán egyszerűen megszokta ezt a szerepet. 30 évig nem lehet ép ésszel uralkodni, talán még 10-ig sem. Volt szerencsém végignézni és hallgatni Mubarak nyilatkozatait. Egytől-egyig a politikai mellébeszélés mintapéldái voltak. Egy évtizedek óta lejárt, de a külpolitikában a mai napig használt zsargonból összetákolt erőfitogtatás. Meggyőződésem, hogy az ürge az utolsó pillanatig nem értette, hogy hogyan fenyegethetik a hatalmát telefonokkal és számítógépekkel felszerelt fiatalok, amikor az ő kezében vannak a fegyverek. Lehet még most sem érti, mi is történt. A hírek szerint egy nappal ezelőtt még méltósággal akart távozni, de ezzel egy jó hetet (meg még plusz 15 évet) elkésett.

Bukásával viszont a világháló valódi világuralomra tört. Röpke évtized alatt nem csak megkerülhetetlenné vált, de az Internet közösségszervező funkciója irányító erő lett. Nagy naivan azt is mondhatnánk, hogy a demokrácia legerősebb védelmezője, de egyelőre valójában csak egy eszköz annak a kezében, aki használni tudja. A ma esti nyilatkozatok alapján, amit fiatal egyiptomi blog- és újságírók, elemzők és aktivisták tettek, azt kell hinnem, most éppen jó kezekbe került. Elképesztően higgadt és korrekt huszonévesek adtak interjúkat a BBC kamerájának. Kiemelték, hogy egyelőre kétkedve figyelik az átmenetet, és ha úgy látják, nem a jó irányba halad Egyiptom sorsa, ismét támadásba fognak lendülni. Nem zavarja őket, hogy zöldfülűek gyülekezeteként tekint rájuk néhány potentát, már tudják mire képesek. És most már mi is. Minden tiszteletem és bizalmam az övüké.

S vajon merre tovább? Elég lesz ez a lendület és valóban ideje a tűzijátéknak? Mit szól a többi arab ország és Izrael? Mi fog történni a választásokon? Vajon - ahogy az lenni szokott - egy diktatúrából felocsúdva a szélsőségek kerülnek előtérbe, és hosszú lesz az átmenet az demokrácia felé? Vajon lesz-e valaha demokratikus Egyiptom?
Természetesen nem tudom a választ, csak sejtéseim vannak. Minden esetre az a mód, ahogy a 18 napot átvészelte ez az ország, okot ad a reményre. Szó ugyan volt róla, de egyetlen médiumban sem látszott vallási villongásnak a demonstráció. Egymás mellett tüntetett iszlamista és keresztény, s önszervező módon biztosították a békét egymás közt. Mindezt kollektíven, egy érzelmekkel igencsak átitatott közösségben, ennyire hosszú időn keresztül fenntartani az számomra az érettség bizonyítéka. Talán nekik nem kell 20 év, mint nekünk, talán létezik gyorsabb, igazságosabb és hatékonyabb demokrácia építés, talán nekik összejön, amiben mi is bíztunk '89 környékén.
Őszintés és szívből drukkolok nekik, s kívánom hogy kinek-kinek a maga Istene mutassa az közös, a jó irányt.
 
Minden jót Egyiptom! Sok sikert Arab Világ!

(A képek forrása: Boston Globe - The Big Picture)

Hangzavar

hipnotizál

Sajnos a vészjósló rendezvénynév (Noise Night Life) valóban rossz ómen lett. 3 emberkének valóban a zaj maradt az utolsó élménye ebből a világból. Sajnálom őket és sajnálom a hozzátartozókat, barátokat és persze a szülőket, akik számára jelenleg vége a világnak. Nyugodjanak a békében az elhunytak, környezetük pedig mielőbb találjon új célokat az élethez!

Viszont ebben az eseményben sokkal több minden tanulságos és elemezni való, mint maga a fizikai tény, hogy három embert egy tömeg halálra taposott.

1. Most beindul a boszorkányüldözés. A szervező srácot már most virtuálisan keresztre feszítették, a helyszínen összegyűlt fiatalok tömege szinte csak csürheként jelenik meg a véleményekben. A rendőrség és a mentők az igazságot elhallgató, hazudozó testületek. A szekuriti kopaszok, barom hada. A közösségi oldalakon olyan orkán erejű információ és véleményvihar tombol, ami messze túlmutat az esemény valódi jelentőségén. (persze ez nem újdonság, de most nagyon jól látható és érezhető)

követhetetlen

2. Történt egy szerencsétlen baleset. Akármilyen civilizált a társadalom a tömegpszichózis viselkedésére soha nem lehet felkészülni. Biztosan sokan voltak, bizonyára a bamba tömeg, szokásához híven feltorlódott, biztosan hibáztak a szervezők és a biztonságiak mert nem vették észre a helyzet veszélyességét, de ez az egész akkor is véletlenek láncolata. Most már minden okoskodás eső után köpönyeg. Le kell vonni a tanulságokat, el kell beszélgetni néhány érintettel, meg kell próbálni kárpótolni a családokat, nyugodtan tájékoztatni kell a közvéleményt nem engedve a hergelésnek és tovább kell lépni elfogadva, hogy ilyen sajnos volt van és lesz...sőt legközelebb lehet, hogy te vagy én leszek a lépcső alján. 2 millióan vagyunk ebben a városban, kész csoda, hogy nem szakad be alattunk.

3. A mai napon újabb stációhoz érkezett a közösségi kommunikáció. Ha valaki híreket, beszámolókat, képeket, videókat akar nézni az eseményről, az nem a tv-t kapcsolja be, nem vesz a kezébe újságot, sőt még a netes hírportálokra sem bízza a tájékoztatást. Egyszerűen felmegy a Facebook kapcsolódó oldalára, és végigböngészi a posztokat. Ma megkezdődött - a nyomtatott sajtót szorosan követve - az 1.0-ás média hanyatlása itthon is. Félelmetes gyorsaságra kapcsolt az információ áramlás, pedig 5-10 éve is csak kapkodtam a fejem, hogy micsoda felfoghatatlan, feldolgozhatatlan sebesség.

....

Hogy merre tartunk, azt senki sem tudja, ahogy azt sem lehet megítélni, hogy ez most egyfajta "természetes" jelenség, mint az ipari forradalom vagy magának az internetnek a megjelenése jó 20 éve, vagy rövid időn belül igen súlyos és káros hatásokkal kell szembenéznie az emberiségnek emiatt. Jó lesz figyelni, bár az egyénnek erre az egészre már nagyon kevés hatása van.

Egyre inkább igénylem és szeretem a csendet! De lehet, hogy csak öregSam...

Lebegtetés

szavai mint kősziklák

Persze hogy Viktorról van szó, s az ő pöpecül begyakorolt beszédstílusáról, amivel eleddig remekül vitorlázott a hazai politika hullámain. Ő az az ember, aki olyan kijelentéseket tesz, amikbe később szinte bármit bele lehet magyarázni. Ha a nyugdíjak megmentéséről van szó, akkor az jelentheti az összes pillérek és az öngondoskodás megerősítését, de ugyanígy belefér az állami nyugdíj megmentése a karvalytőke karmai közül. Ha azt mondja rendbe lesz téve a sajtó és a többi médium, akkor az jelenthet racionalizálást, egyszerűsítést, nézhető állami csatornákat, kevésbé pazarló gazdálkodást, de ugyanúgy benne van a pakliban a központosított médiakontroll, amiben csak szőrmentén jelenik meg a költséghatékonyság. Ha azt mondja, csökkentjük az államadósságot, akkor abba bele lehet képzelni (nagy fantáziával és naivitással - nekem ezek mind megvoltak) az állami szféra strukturális átalakítását, a termelésösztönzést, nyugdíjracionalizációt, a közbeszerzési törvény és gyakorlat felülvizsgálatát, a korrupció leszorítását, a fekete és szürke gazdaság elleni harcot, de persze simán belefér egy háromezermilliárdos sebtapasz a költségvetésen.

rossz zsaruk

Ami ebben az egészben a legszebb, hogy a "jó zsaru - rossz zsaru" taktika tovább folytatódik, akármennyire is nyilvánvaló, hogy miniszterelnökünk kezében futnak össze a szálak (kicsit elhúz Délre meg Keletre, s máris kicsit lassul a gépezet itthon). Hiszen ha pofon-esélyes bejelentésre kényszerül a kabinet, akkor mindig van a tarsolyban egy bokszzsák, akit már úgyis elkönyvelt a köz hülyének (Gyuri, Gabi és az elpusztíthatatlan kiffiú, Szíjjártó Petike). Viszont, ha Mátyásért kiállt a nemzet, aki igazságot tesz és kinyilatkoztat, akkor persze jön V, és hetyke Fészbúk videóval örvendeztet meg minket.

Időzzünk el ennél a momentumnál egy picit! Van egy Orbán Viktor képünk még valamikor 2002 tájékáról: Egy vezető, aki a konzervativizmus mintaképe. Szerető apa, hívő református (Hopp, mi ez a pápás parola? Fiam, korpa közé keveredtél, nálatok se szentek, se egyházi főfőnök nincs...), az erkölcs szobra, szónok és pásztor. Nem él holmi geek bóvlikkal. Irodájában távozásakor sem volt számítógép, sőt környezete szerint a mobiljával is meggyűlt néha a baja.

bajban a számokkal

Előre a mába: Látunk egy férfit, jobbján (jogar, vagyis...) kávéscsésze, katonás rendbe összecsatolt iratok, balján pedig egy nótbúk. Kinyitva persze, hiszen munka közben lepte meg az OVTV forgatócsoportja hősünket. Kicsit zavart is, ezért nekifutásból megy bele mondandójába, keresi a kérdést, kutatja a választ. Eléggé Budapest TV-s, távgyógyító a hangulat, ami még inkább azt szolgálja, hogy rácsodálkozzunk: igen, Ő még arra is képes, hogy leereszkedjen közénk...és "milyen gyönyörűen beszél, Istenem, beszép egy ember! Gyere Julis, ezt nézd meg!"

Az meg már tényleg csak pár kukacoskodó firkászt mozgat, hogy mit is mondd a fő lebegtető. Pedig ezúttal van némi változás a stílusban, eszközben. A nép ugyanis egy kicsit húzza már a száját az elmúlt hónapok történései miatt, és vannak köztük olyanok, akiknek nem elég részesedni a miniszterelnöki kegyelemből. Nekik néhány érthető és logikus válaszra lenne szükségük. Ehhez persze nem ártott volna valami hasonlóan átgondolt és rendezett cselekvési tervet készíteni még a tettek előtt (agyamra ment az Északi-fény, de még a Választási Program fogalma is eszembe jutott), akkor nem kéne ez a 2 és fél perces performansz itt mindenki előtt.

"álmodtam egy világot magamnak"

Mert amit kapunk az nem kicsit ciki. A stílus tökéletes, a díszlet a patyomkini magasságokat veri, a tartalom viszont sántít. Viktor nem szeret konkrét dolgokról beszélni. Nem valók a szájába számok és tények, ő az eszme, az ideológia embere. Úgy viselkedik ebben a helyzetben, "mint a durcás kisgyerek, akinek elvették a jááááátéééékáááát". Amikor sok nullára végződő közös vagyonról kell magyarázkodni, akkor sajnos nincs helye a dakotáknak, a székely parasztbácsinak, Pistikének meg Nagyasszonyunk, Szűz Máriának, nem lehet megszólítani 15 millió magyar lelkét, mutogatni a nemzetárulókra, tökéletes jövőt vizionálni (főleg azért mert ez most van, és épp a jövőt birizgáljátok, fiúk).

Szóval ez most senki számára sem kényelmes helyzet. Feszeng a kormány, feszeng a parlament, feszeng a versenyszféra, feszengenek az állami dolgozók, feszeng a külhon (Európa is feszeng, de ők nem csak miattunk sajnos) és feszeng Viktorunk is. Vajon meddig lehet valaki motivált kedvenc messiás szerepe nélkül, egyre inkább belekényszerítve egy elvileg felelősséggel tartozó államférfi bőrébe?

Az Űrodüsszeia

már nem csak dátum

1968, a hidegháború kellős közepe. Még javában dübörög az Apollo-program, de a Hold még csak egy fehérlő égitest fent az égen, emberi láb még nem érintette. Egy brit író és egy Amerikába szakadt, ám szintén szigetországi rendező merész vállalkozásba kezd. Megalkotják a filmtörténelem legjobb tudományos fantasztikus filmjét, az író friss regényéből.
A könyv és a film szerves szimbiózisban van egymással. Amikor először láttam az utóbbit, jóval a Star Wars-ok után, lekötött, de nem különösebben értettem, értékeltem. Majd kezdett érni bennem a gondolat, hogy azért ez mégis csak más tészta, mint a dzsedájok meg a dártvéder bohóckodása a fénykarddal. Itt valami többről van szó, mint egy unalmas és vontatott űrdráma majmokkal az elején és valami perverz ágyjelenettel a végén.
Jöttek az életemben Clarke regények sorban (köszönhetően Mike Oldfield, The Songs of Distant Earth albumának, amit szintén egy Clarke regény ihletett - a zene meg engem), s amikor 3 nap alatt átrohantam a 2001: Űrodüsszeián esett le, micsoda remek történetről van szó, ami nem csak egy kalandos utazást ír le, de valójában egyfajta teremtéstörténet, Clarke-hoz méltóan rengeteg, a mai napig helytálló technikai leírással és zsigeri humanizmussal. Kerek és egész.
Miután néhány dologban megvilágosodtam, újra leültem Stanley Kubrick filmje elé. Érdekes élmény volt, másodszorra nézve valamit valójában először látni. Egyszerűen letaglózott az a precizitás, elszántság és esztétikai érzék, amivel a különc rendező-zseni hozzányúlt honfitársa történetéhez.

színtiszta gondolatok (Clarke)

Majd 10 évvel korábban, hogy a nézők a székhez tapadtak, mert egy birodalmi romboló elsuhant "felettük" a vásznon, Kubrick és csapata akkorát vert az Industrial Light and Magic (alapítva 1975) kreativjaira, hogy öröm nézni. Még nem is tudták, mi várja az embert a Holdon, de már majdnem tökéletes képet festettek egy űrutazásról és égi társunk felszínéről. A vizuáltechnika gyerekcipőben járt, de a Discovery és a többi űrhajó látványa lenyűgöző. Ráadásul egyetlen jelenet, egyetlen másodperce sem csap át giccsbe vagy esik túlzásokba.
A film vitathatatlanul lassú és megfontolt. A hangoknak és a hangtalanságnak is hatalmas szerepe van abban, hogy végig feszült és kényelmetlen érzéseket kelt a nézőben. Nem sokkol, nem hatásvadász, csak nagyon tudatosan érzékelteti a szereplők komoly és veszélyekkel teli helyzetét. S hogy mégse legyen az egész alkotás alaphangulata depressziós, egy elképesztő ötlettel a rendező rákeveri palettájára Johann Strauss A Kék Duna keringőjének méltóságteljes dallamát.
Az eredmény önmagáért beszél:



A film záró képsorai tökéletesen értelmezhetetlenek a könyv nélkül. Főhősünk, a magára maradt Dave Bowman űrhajós, miután kiiktatja a teljes legénységet kötelességtudatból legyilkoló HAL-9000-es számítógépet, elindul a Jupiter egyik holdja felé egy kapszulában. Innentől a film szakít a szokványos eszközökkel, és egy költeménybe csap át életről, halálról, egy magasabb rendű tudatállapotról, az ismeretlen értelemről, talán kicsit Istenről is.

mesteri stílus (Kubrick)

Azt gondolom, hogy ma egyetlen amerikai stúdió sem lenne hajlandó bevállalni ilyen formában ezt a produkciót. Kubrick-kal dolgozni mindig is kihívás volt környezete számára, azonosulni szemléletével pedig igen komoly agymunka még ma is. Arthur C. Clarke kristálytiszta és józan logikájához azonban adott valami olyan pluszt, aminek köszönhetően a 2001: Űrodüsszeia minden idők egyik legjobb filmje, a sci-fi műfaj ikonja, egy új korszak mérföldköve lett. Érinthetetlen és tökéletes.

Foganatosítani

tágra zárt fülek

Nagy tömegekkel szemben elkövetett, folytatólagos nyelv-erőszak. Kínzás a használójának, és kínzás a befogadónak. Néha tényleg azt hiszem, egyszerűen túl sok időnk van és az a tény, hogy nem kell mamutokat hajkurászni, teljesen megőrjíti az embert. Lassan már minden társadalmi rétegnek lesz zsargonja. Olyan nyelvi eszköztára, ami első sorban arra való, hogy elkülönítse a csoportot (politikusok, jogászok, multihuszárok, rendőrök, getto-primadonnák stb.) a nagy többségtől, s adjon valami közösségi érzést. A baj ezzel csupán az, hogy közben a csoport működésének egyik kerékkötője is lesz a tagokra rákényszerített, jól begyakorolt majd fennen hangoztatott zsargon.
Mert a csoport nem egy önálló bolygó, egyedi állatfaja, hanem valahol mégis csak egy nagyobb közösség része, akikkel muszáj valahogy kommunikálni. Abban a korban azonban, amikor a rendőr beszámolóját a Híradóban, a jogász magyarázatát az újságban egy bűnüggyel kapcsolatban vagy a politikus gazdasági programját már csak egy nagyon kis réteg érti, valami nem működik jól.

szóhozó, szóvivő

S talán nem is a társadalmon belüli információáramlás akadályozása a legfájóbb ebben az egészben. Sokkal inkább az, hogy a nyelvi kacifántok és az adott csoport működése kölcsönösen hatnak egymásra és egyben indikátorok is.
Ha valamit csak kényelmetlen nyelvi zsonglőrmutatványokkal lehet megfogalmazni, az túl van bonyolítva és a hatékonyságot még csak névről sem ismeri. Ha valaki képtelen közérthetően fogalmazni, abból vagy hiányzik a bátorság az egyszerűsítésre (maradjunk csak a bevésett abszurdságoknál, abból baj nem lehet - lásd a poszt címét) vagy egyszerűen képtelen az egyszerűsítésre, a józan paraszti ész használatára.
Minél több új kifejezést és rövidítést alkotunk - hogy egyszerűsítsünk - annál bonyolultabb lesz az az asszociációs folyamat aminek a végén a partnerünk megérti, mit is akarunk mondani. Ha a befogadónak külön erőfeszítés a tartalom kifejezéseinek dekódolása, és a megértés csak ezután következhet (újabb energia befektetéssel), akkor annak az eredménye a figyelem hipergyors lankadása, az unalom és az érdektelenség lesz.

Új képességek kellenek?

Ennél már csak az a tény aggasztóbb, hogy ma már természetesnek vesszük ezeket a borzalmakat. Sőt sokkal inkább azokat nézi a csoport furcsának, akik nem hajlandóak belemenni a játékba, és azt tartják szem előtt, hogy minél rövidebb idő alatt minél több információ eljusson a hallgatóság tudatáig. Ez egyébként veszélyes terep, hiszen vagy remek szónok lesz a beszélőből vagy íróból, akikre sokáig emlékezni fognak, vagy elkönyvelik nem eléggé értelmes és intelligens feltörekvőnek, aki még a csoport szókészletét sem ismeri. A vicces ebben az egészben, hogy nem feltétlenül csak a tartalom és az előadás stílusa számít. Sok esetben az előadó pozíciója is meghatározó. Aki magasan csücsül megengedheti magának, hogy egyszerűen fogalmazzon, míg a szorgos hangyák szintjén marad az érthetetlen és csak ősz hajszálakat szaporító zsargon.
De jó lenne néha a józan ész használatát is foganatosítani...