Mikor is szakítunk?

Már előtte eldöntjük, kész, vége, ennyi elég. Néha még visszatáncolunk gondolatban. Megindokoljuk a másik hibáját. Ráfogjuk a szerencsétlen körülményekre, a kommunikáció esetlenségére, az időjárásra.
Aztán ott vagyunk a helyszínen, és kimondjuk a végső szót. Elválunk, kicsi zuhanás, aztán racionális énünk lép előtérbe. Végigfuttatjuk újra fejben az döntés előtti tépelődések algoritmusát, hogy újra és újra megbizonyosodjunk döntésünk helyességéről, s nem utolsó sorban, hogy bíztassuk magunkat.
Telnek a napok, hetek. A magány néha-néha felszínre dob olyan emlékeket, amik bele-belemarnak a húsunkba, és lehúznak pár órára, napra. Végül mégis felülkerekedünk rajtuk. Ekkor még mindig ott van bennünk a másik, folyik a mérlegelés, fontolgatás, de motiválva már nem vagyunk arra, hogy felemeljük a telefont a hangjáért. Feladjuk magunkban is a küzdelmet, és elkezdünk átfordulni, új élményeket, új ingereket keresni.
Picit még megérint, amikor átállítjuk a "relationship status"-t Facebookon, de ekkor már inkább magunkat sajnáljuk, s nem a magunk mögött hagyott emlékeket. Új színpadra lépünk, és beépítjük játékunkba a tanultakat. Okosabban, tapasztaltabban vágunk neki az új kihívásoknak.
Aztán már csak egy mosollyal illetjük azt a kávézót vagy mozit, ahol először találkoztunk.