A hangulat, amit túl kell élni, ami nem épít semmit. Csak van, elnyom, észre veszed de még kiszállni belőle sincs kedved. Honnan jön? Miért talál meg? Ki tudja? A lényeg, hogy egyszer csak továbbáll.
Biztos vannak olyanok, akik nem ismerik, és - saját középutaimat ismerve - akadnak olyanok is, akik életüket ebben vegetálják végig. Szokásosan mindkét szélsőséget szánni tudom. A ventilátor propellerek az örök teljesítménykényszerben már képtelen értékelni saját magukat, és erőt meríteni a lendületből. A tespedő-császárok pedig elszürkülnek a lustaságban, a véget nem érő félálom zárkájában.
Jó megélni a szél feltámadását, elrugaszkodni a medence aljáról és ismét tempózni kezdeni. De ugyanígy remek érzés megnyugtatni magunkat azzal, hogy "igen, most ennek a lassulásnak, ennek a lebegésnek van itt az ideje", mondjuk egy szombat esti ebéd után.
Testünk és szellemünk nem egyetlen, összeforrasztott egység. Hatással vannak egymásra. Néha lereagálják egymás rezdüléseit is (pl.: sírás), néha viszont eltávolodnak egymástól, s ilyenkor türelmesnek kell lennünk, hogy újra megszülessen az összhang.
2010. április 7., szerda
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése